Rita este, már az ágyban feküdtünk, mondott pár mondatot erről a szegény fiatalemberről, aki elveszett Budapesten. Mondta, mindenki őt keresi, mondtam neki, hogy ne beszéljen róla, én is hallottam, de nem tudok még erre is figyelni. Egész nap mást sem csináltam, mint az olyan, a semmiből előkerült oldalakat tiltogattam le, amelyek mézesmázos, talmi hangon aggódtak a srácért. Nem is tudtam, ennyi híroldal van, jómagam vagy ha hatot követek, onnan olvasok híreket. Már az első mondataiknál azon gondolkoztam, hogyan lehet ilyen negédesen, hiteltelenül írni. Kövess minket, lájkolj minket, cserébe az aggódó család egyedüliként nekünk nyilatkozott és te elolvashatod, rettenetes igazságok, tények, most tudtuk meg, sajnos igaz a hír, fekete zászló az iskola kapuján, a buszsofőr emlékszik, leszállította a végállomáson, nem tűnt bajban lévőnek, teniszklub-nyilatkozat.
Kikerülhetetlenül szembe jött velem a képe, egy fiatal felnőtt, egy nagy kamasz képe, tablókép, bármelyikünk lehetne. Az iskola, ahol dolgoztam, tele volt tablókkal, minden fal, minden folyosó. Néha megálltam nézni a fiatalok képeit, vajon kiből mi lett? Volt, hogy lyukas órámban voltam egyedüliként a folyosón, megálltam egy tabló előtt, néztem Sanyika képét.
Azt hisszük, másokkal történik a baj. Elhitette velünk a plasztik világ, hogy a bajok csak a közösségi hálón, csak másokkal történnek. Az egész csak egy like vadászat.
Már itt történt Skóciában, egy ember rángatja a vállam, alszom, riadok.
- Mit csinál maga a hálószobában?
- Ez nem a maga háza, az éjszakai busz végállomása, 10 perce keltegetem, keljen már fel jóember!
Szédelegve szállok le, utálom ha a mély álomból vernek fel, azt sem tudom, hol vagyok, a sofőr megmutatja merre kell mennem, azt mondja, 30 perc sétával elérem a hármas busz vonalát, elindulok. Összerakom a képet, basszus, telezabáltam magam falafellel az utolsó nyitva lévő büfében és a túlfűtött buszban azonnal elaléltem. Pech... Megyek egy órát, felhívom a feleségem, mondom Neki, eddig bírtam, jöjjön! Van köztünk egy alku, kimondatlan, mindig megyünk a másikért, bárhol is van. Ott van értem nyolc perc múlva, pizsamában, kocsival, mikor magyarázkodnék, mondja, hogy ezt hagyjuk már. Tanárnénisen összehúzza a szemöldökét, de a szeme röhög.
Párizsban felmerült, hogy egy este az utcán kell aludnom, diákként, mert a két szállásom között volt egy pár napos hézag. Emlékszem, milyen riadtan nézelődtem egy kapualjban, hátamon az életem, hogy akkor most mi a francot csináljak? Végül Anyám egy mérnök barátját hívtam fel, a nappaliban aludtam.
Attól féltem, bántani fognak, ha az utcán alszom. Hogyan védekezzek, ha alszom? Tele a város vadakkal. Az erdőben nem kell félni, minden rabló már a bankokban melózik.
A Kazamata diszkó mellett térdepelek, valami fél órája hányok, Zubor és Zozo dermedten néznek. Valami három sört ihattam, péntek este, nem is értem, mibe keveredtem. Elmentem pisilni, letettem a söröm, visszamentem, aztán a trafik mögött riadtam fel, hogy nem tudok menni. A barátaim pofozgatnak, hoznak vizet, kérdezik, mit ittam, mondom semmit, de zuhanok. Mondják, hogy menjünk vissza, nagyon hideg van, ellenkezem, haza kell mennem, ezt parancsolja a fecske ösztön, a vándormadarak, karibuk parancsa. Haza az odúba. Valahogy felülök a bicajomra, elindulok, gurulni kell egy darabon, ez megy. A Dobó tér még megvan, egyedül gurulok át a téren, hersen a hó a kerekek alatt.
Fázom. Be akarok takarózni, de nincs meg a paplan, mi a franc, szívom a fogam, basszus, mi ez a szar? Fekszem egy árokban, rajtam a bicajom, Apámtól kaptam még diplomaosztómra. Össze vagyok hányva, remek, nem értem, becsukom a szemem, próbálom a mozaikokat összeszedni. Kezdem, hol is vagyok, mit csinálhatok itt? Oké, szétcsaptam magam, de akkor fel kell kelni! Pár perc alatt összeáll, nem csaphattam szét magam, megvan a három sör, a Kazi, két barátom. Annyira reszketek, hogy alig tudok felállni, hunyorgok, a Felnémet és Eger közötti földúton fekszem a hóban, nagy pelyhekben esik rám a paplan, nézem a látóhatárt, pitymallik. Fel akarok ülni, átesek a vázon, arccal a hóba megint, hányok újra, megint a mellemre, pazar! Mi van? Sem ideges nem vagyok, semmi nem vagyok, olyan leszedált az agyam, hogy csak konstatálok. Felállok újra, a látóhatár mint összetört üveg tükör. Mintha valaki összetörte volna a képet, nem látok, pedig nagyon jó a szemem. Harmadjára sikerül felállni, megint elesek pár méter után, hazáig tolom a bicajt a teljesen kihalt falumban. Hazaérek, belefekszem a kádba, egy fél óráig a forró vizet folyatom magamra, Rita kijön, nagyon dühös, próbálom magyarázni, hogy nem én voltam, de nem lát a haragtól, a két gyerek bent alszik. Három napig vagyok másnapos. Beteg.
Két év múlva hallottam: volt a Kaziban egy pultos, azzal szórakozott, hogy ezt-azt beledobott random emberek italába.
