Van úgy, hogy az ember váratlanul, minden előzmény nélkül megérzi a tavaszt. Mondhatnánk, könnyű ez, hiszen a természet törvényeiből következik, hogy február végén, március elején bekopog hozzánk ez az évszak. Így volt ezzel emberöltőkkel ezelőtt, és így lesz emberöltőkkel utánunk is.
Egyeseknek szemmel látható bizonyosság kell. Ők azok, akik ilyentájt izgatottan kémlelik a kis előkerteket, jól ismert erdei utak patakmenti ligeteit, vajon felbukkan-e már a sötétzöld, hegyes végű, lándzsás levélke, tövében a bókoló hóvirág kipattanni készülő bimbója. Szeretem a hóvirágot, bár azóta kicsit kevésbé, mióta anyám egy távolba vesző napon, így farsang közeledtével kitalálta: öltözzek hóvirágnak! Ha már így tett, gyorsan az öreg lengyel varrógéphez is ült, s előbb összeeszkábált nekem egy földig érő zöld ruhát mindenféle maradék anyagokból, majd a karjaimra leveleket tűzött. S hogy teljes legyen a kép, apámmal több órát eltöltve, egy hatalmas drótfonatból merevített koszorút is összeügyeskedtek, aminek minden egyes ágvégében egy-egy fehér szövetszirom üldögélt. Így aztán ezzel a pompás virágkoronával vonultam végig a jelmezek mustráján, nemcsak arra ügyelve, hogy a hosszú slafrokba bele ne akadjon a lábam, de arra is, hogy ez a nehéz súly lehetőleg se előre, se hátra ne húzza le a fejemet.
Akad barátom, akinek édesapja annak idején elsőként vette meg a piacon éppen csak felbukkanó tavaszhírnök-csokrokat, és adta át oly’ gálánsan a feleségének, mintha ötven szál vörös rózsát tartana a kezében. Mikor megkérdezték, miért igyekszik mindig a lehető leghamarabb élete párja elé tenni a kis bokrétákat, tömören csak annyit felelt: „fiam, ha az ember pár forintból lehet gavallér, akkor legyen!”
Ha már a virágokról, mint egyfajta hírnökökről beszélünk, be kell valljam, nekem sosem a hóvirág jelentette a tavaszt, sokkal inkább egy szerényebb, a fű között megbújó, sokak által nem is ismert, lenézett kedves kis virág, a martilapu. Mivel apám szilárdan hitte, hogy ha a gyerekek fejébe elég sok információt tölt az első tíz évükben, így elég korán meg kellett tanulnom nem csak néhány erdei madár, de több tucatnyi növény nevét is. S persze azon túl, hogy magyarul, még latinul is. Igaz, hogy a zömét már elfelejtettem, de erre, hogy Tussilago farfara bizonyára életem végéig emlékezni fogok. Milyen kedves, ritmusos név egy apró, sárgafejű kis virágnak, ami, ha nagyon igyekszik, hűvösebb helyeken tán még hamarabb is kibújik, mint népszerűbb, kedveltebb, az erdők alját szinte beterítő társai.
Ám ha jól figyel az ember, leginkább az erdei madarak hangján lehet meghallani: bizony napokon belül eljön a tavasz. Hiába van kint méteres hó – ha van épp –, hiába fest jégvirágot az ablakokra a mord idő, száll le a köd, s csapódik dérként a didergő szőlőágakra, ezek az apró kis jószágok olyan vidáman trilláznak bele a mozdulatlannak tűnő télbe, más, bizakodóbb dallamokkal, mint nyáron vagy akár ősszel is, hogy kétségünk sem lehet: itt az idő.