De nézzük is meg kicsit közelebbről ezt az igazán különleges szigetet!
Grönland a világ legnagyobb szigete, amit 80 százalékban jég borít. Van olyan része, ahol közel 3 kilométer vastagságú – három Kékestető méretű – a jégtömb. Egyes becslések szerint, ha az összes jég egyszerre beleolvadna a tengerekbe, a vízszint globálisan közel 7 méterrel emelkedne meg. Miután a sziget legnagyobb részét jég és hó borítja, az emberek leginkább a parton és a fjordok között laknak. Közel 23 Magyarországnyi terület ez, mégis a legnagyobb része lakatlan. Valószínűleg még rengeteg felfedezésre váró része van Grönlandnak, és az ottani jeges és hideg világnak.
Volt szerencsém itt megismerkedni és barátságot kötni egy félig dán, félig grönlandi fiúval, akivel később elutaztunk meglátogatni a szüleit.
Dániából először elrepültünk a 40 fős Narsarsuaq településre, amelynek az az érdekessége, hogy az összes munkaképes és aktív korú ember a reptéren dolgozik. Innen felszálltunk egy hajóra, hogy 4 és fél óra alatt megérkezzünk Dél-Grönland legnagyobb településére, Narsaq érintésével Qaqortoq-ba.
A hajó a grönlandi emberek autója, itt mindenki hajókkal, motorcsónakokkal közlekedik. A reptérről kifelé hajózva pár tizenéves fiú vezette a lélekvesztőnek tűnő csónakokat, míg a szülők szundikáltak.
Már itt éreztem, hogy nagyon érdekes világba csöppentem, a hajó fedélzetéről pedig szinte bármerre elnéztem, óriási jégtömbök úszkáltak a vízben.
Mikor kikötöttünk, mintha valami mesébe léptem volna be: színes házak, leszakadt jégdarabok, és a számikra, mongolokra és nyenyecekre emlékeztető külsejű emberek.
Megérkezésünk napján rögtön fejest ugrottunk a kultúrába: pár helyi korunkbeli sráccal kimentünk a közeli tóba szikláról ugrálni. Persze viszonylag hideg van, úgyhogy mindannyian neoprén ruhába bújtunk. Így telt az első nap, az emberek rendkívül kedvesek és befogadóak voltak.
Mivel Grönland a Dán Királysághoz tartozik, így mindenki legalább két, de inkább három nyelvet beszél, a helyi grönlandit, illetve a dánt és az angolt is.
A sziget lakosságát 55 ezer fő körülire becsülik. Sok fiatal azonban már Dániában próbál szerencsét, közel 20 ezer grönlandi vándorolt ki eddig. Kis számban még megtalálhatók a Feröer-szigeteken és az északi országokban is.
A világ legnagyobb szigetén elsőre minden nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnik, de ahogy telnek a napok és új történeteket hallok, árnyalódik a kép.
Mivel Dániában éltem, és a Brijan a grönlandi barátom mesélt történeteket nem ért teljesen váratlanul, de testközelből megtapasztalni nagyon érdekes volt.
A következő napon elindultunk a világ végére. Már eddig is úgy éreztem, hogy lassan lemegyünk a térképről, de még innen is tovább álltunk, a 4 és félórára lévő jégkabinnak nevezett menedékházba, ahol se áram, se víz, se térerő nem volt, se közel, se távol.
Ezeket a kabinokat általában egy-egy család építi fel és használja, de az összeset minden időben nyitva hagyják, ha esetleg egy vadászat során valaki bajba kerül, tudja menedékházként is használni. Az odavezető úton megálltunk egy friss vizű forrásnál, hogy az elkövetkező napokra feltankoljunk ivóvízből, majd mikor odaértünk, gyorsan befejeztük az egyik szoba padlóját, aztán előkészítettünk a horgászáshoz és vadászathoz szükséges eszközöket. A következő napokat itt töltöttük, olyan izolációban, amit eddig el sem tudtam képzelni.
Első nap kimentünk horgászni, és a napi betevőnk gyakorlatilag azon múlott, hogy lesz-e kapásunk. Végül sikerrel jártunk, majd ezután gyakoroltunk puskával lőni, ami elsőre elég jól ment. Végre a szél is alább hagyott. Ekkor értettem meg, hogy miért is mondja mindenki, hogy legyek hálás a szélnek. A szúnyogok napközben ezerszámra csípkedtek össze, még ilyen fura hálós kalapot is magunkra vettünk, annyira kibírhatatlan volt. Sok helyi meg se rezzen már ezen, teljesen immunisak. Mi pedig szaladunk körbe, hogy ne repüljenek ránk – olyan mintha egy szempillantás alatt a földi pokolba kerültünk volna. Ez szinte elviselhetetlen volt, de nem volt mit tenni, még lőttünk párat, majd bepakoltunk a kis lélekvesztőnkbe, hogy meglátogassunk egy jégsapkát, amely mindössze egy órára volt a menedékháztól.
Útközben megálltunk egy kisebb beugró szakaszon, ahol lógattuk kicsit a lábunkat és felfedeztük a környéket. A puskát magunkkal vittük, majd egy szikla mögött megpillantottunk egy rénszarvast. Nem lőttük ki, hiszen ebben az időszakban tilos ilyet tenni. Ebből is látszik, hogy az itt élő emberek mennyire tisztelik a természetet, mert tudják, hogy a szükségesnél többet nem érdemes elvenni. Közben Brijan apukája mesélt a helyről. Ő dán volt, de amikor tizenévesen először idejöttek, azonnal beleszeretett, majd a következő 30 évét kisebb megszakításokkal itt töltötte.
Mikor közeledtünk a jégfalhoz, körülbelül egy kilométerre lehettünk, amikor szólt, hogy 20 évvel ezelőtt még idáig ért a jégsapka. Még valamivel közelebb merészkedtünk, majd megálltunk.
Szikrázó napsütés volt, a jég élt és mozgott, folyamatosan óriási tömbök szakadtak le róla. Ami a helyiek elmondása szerint normális az év ezen időszakában. Viszont a tél sokkal rövidebb, és ezek a jégsapkák és gleccserek már nem bírnak „visszahízni” télen.
Aztán az úton visszafelé újra előkerült a puska, mikor a távolból megláttak egy fókát. Én is nagyon kerestem, de az én szemem nem volt hozzászokva ehhez a fajta természethez. Mikor közelebb értünk, már én is észrevettem, de ekkor úgy döntöttek, hogy ez nem az a fóka, amit érdemes kilőni, mert ezt inkább a bőréért vadásszák, nem pedig a húsáért. Itt jutott eszembe amit pár nappal korábban a városban egy helyi srác, Jon mondott: „A múlt héten egy akkora fókát lőttem, ami elég lesz egy egész családnak 2-3 hónapig”.
