Immár csaknem egy hónapja nem érkezik az orosz kőolaj Ukrajnából a Barátság vezetéken, mivel annak infrastruktúrája orosz támadás következtében megsérült. Ezt a kétségtelenül fontos problémát kormányunk és annak vezetője úgy gondolja megoldani, hogy a legdurvább támadásokat és zsaroló fenyegetéseket intézi ahhoz az Ukrajnához, amely ebben az ügyben (is) megtámadott áldozat, és amelynek ebben az ügyben kiszolgáltatottak vagyunk.
Narratívájuk lényege – már ha lehántjuk róla a politikai tartalmat -, annyi: mi tudjuk, hogy a károkat helyreállították, a vezeték ép, tehát kizárólag az ukránok rosszindulatán múlik, hogy nem indítják újra a szállítást. Mindez akár igaz is lehetne és akkor sem lenne okunk csodálkozni annak fényében, hogy már hosszabb ideje a megtámadott szomszéd és annak vezetője szerepel nálunk első számú közellenségként minden médiafelületen és kormányzati megszólalásban.
Orbán és Szijjártó nem foglalkozik az olyan apró részletekkel, hogy az olaj hozzánk érkezéséhez nem elég egy ép cső, hanem sok más mellett hatalmas teljesítményű szivattyúállomások is szükségesek, amelyek egyenként folyamatosan több megawattnyi (MW) villamos energiát igényelnek. Annyit, amennyi többezer lakás ellátásához szükséges. És ezeket a lakásokat sokszor azért kénytelenek elhagyni lakóik, mert energia hiányában a sötétben és hidegben megfagynának, és semmilyen kommunális szolgáltatás nem működik.
Az oroszok bevallott és kitüntetett célja az ukrán energiarendszer megsemmisítése, amivel olyan jól haladnak, hogy már nincs erőmű Ukrajnában, amelyet ne ért volna támadás, és ugyanez igaz az alállomások többségére is. Stabil, folyamatos villamos energiaellátásról Ukrajnában az orosz károkozás következtében már régen nem beszélhetünk. És a villanyáram a hálózaton a fizika törvényeit követve folyik vagy nem folyik, az elektronokat nem lehet „megcímezni”. Így aztán – az oroszoknak „hála” – az olajvezeték szivattyúállomásainak stabil energiaellátása ugyanúgy nem garantált, mint bármi másé, a dízelgenerátorok – amelyek üzemanyagának szállítását most jól leállítottuk – pedig csak provizórikus megoldást jelentenek.
Mindennek ellenére érdekes módon arról még soha nem érkezett hír, hogy Orbánék megkérték volna orosz barátaikat: legalább a vezeték ellátási körzetében ugyan ne bombázzák szét azt az infrastruktúrát, amely a csövön kívül szükséges ahhoz, hogy az olaj meginduljon.
A villanyáram és a fizika összefüggései, nem pedig – ahogy az Energiabiztonsági Tanács február 22-i ülése után közölték – az eddig számtalanszor semmibe vett kárpátaljai magyarok érdekei miatt tekintünk el az áramexport leállításától is. Ugyanis az ukrán rendszer évek óta része az egységes európai villamosenergia-rendszernek, ezért ha ott teljesítményhiány keletkezik, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a frekvenciacsökkenés akár egy több országra kiterjedő üzemzavart okozhat.
Sajátos kormányunk hozzáállása az Adria vezetéken lehetséges szállításhoz is. Tudják, ez az a vezeték, amelynek még a létét is letagadtuk Trumpnak nem is olyan régen. Aztán azt állítottuk (és állítjuk a mai napig), hogy a szállítási kapacitása nem elegendő. Az elvégzett tesztek eredményei szerintünk kétértelműek. Viszont ahhoz, hogy a folyamatos teljesítményt tesztelni lehessen, olyan mennyiségű tengeri szállítású kőolajra lenne szükség, amennyit a MOL eddig nem rendelt. Most talán eljöhet az igazság pillanata.
Csakhogy mi ezen a vezetéken is orosz olajat akarunk szállíttatni, arra hivatkozva, hogy az EU szankciói alóli mentességünk – amelyet Szlovákiával együtt azért kaptunk, mert tengerparti infrastruktúra hiányában szárazföldi ellátásunk csak Oroszországból megoldható – erre is kiterjed. Azaz azt követeljük attól a Horvátországtól, amely a szankciók miatt nem juthat hozzá az olcsó orosz olajhoz, hogy nekünk viszont tegye ezt lehetővé, és úgy teszünk, mintha a kivételes mentességünk egy harmadik ország számára kötelezettség lenne. Nem csoda, ha a horvátok beintenek – pláne az előzményekre való tekintettel.
Ami történik, azt a tankönyvekben valószínűleg „anti-diplomácia” néven őrzik meg az utókornak. Arról nincs hír, hogy külügyminiszterünk (akihez ráadásul a külgazdaság is tartozik, és aki ennél sokszorta kisebb fajsúlyú ügyekben a Föld túloldalára is készséggel elutazik), a háromszáz kilométerre lévő Zágrábban járt volna, és az ilyenkor szokásos diplomáciai tárgyalásokon próbálta volna rendezni a vitás kérdéseket. Helyette – az ukránokhoz hasonlóan – a horvátokat utasítja, fenyegeti, és az ezerszer átkozott „Brüsszel” beavatkozását követeli.
Szerintem Ante Susnjar horvát gazdasági miniszter fején találta a szöget, amikor egy minapi bejegyzésében azt írta, hogy „az egész a pénzről szól”. Az általánosan elfogadott álláspont szerint ugyanis az orosz kőolaj – a szankciók miatt – harminc százalékkal olcsóbb a világpiaci árnál. A MOL termékeinek árát viszont „versenypiaci árképzéssel” állapítja meg, azaz a régió más országainak áraihoz igazítja, amire egyébként a nemzetgazdasági miniszter elvárása is kötelezi. Azaz ugyanannyiért adja a benzint és a gázolajat, mint amennyit azokban az országokban kérnek, ahol a szankciók miatt csak a harminc százalékkal drágább nem orosz nyersanyagból tudják azokat előállítani.
A különbözet persze a Molnál extraprofitot eredményez, aminek nagyobb része különadók útján az állami költségvetésben köt ki, kisebb része pedig osztalékként a tulajdonosoknál, egyebek között a három Fidesz-közeli alapítványnál, amelyek egyike az elsőként alapítványi formába öltözött Corvinus Egyetem fenntartója, a másik pedig a közpénz-százmilliárdokkal kitömött fideszes káderképző Mathias Corvinus Collegium táplálója. Persze a MOL extraprofitja csak addig létezik, amíg az EU és az USA szankciói az oroszokat nyomott árakra kényszerítik. Ha innen nézzük, akkor a magyar kormány által szavakban bírált (de az EU-ban csendben megszavazott) szankciók mindaddig előnyösek számunkra, amíg mi mentesülünk alóluk.
És végül mi az, ami a következő városokra jellemző: Schwedt, Plock, Králupy, Pardubice, Burgasz? (A sor nem teljes.) Ezekben a városokban olyan olajfinomítók működnek, amelyek ugyanúgy az orosz kőolaj feldolgozására létesültek, mint a százhalombattai és a pozsonyi. És már jó ideje nem használnak orosz olajat. Ők megoldották, a MOL még nem teljesen.
Lehet, hogy a Barátság vezeték kiszáradása mögött politikai szándék húzódik meg, lehet, hogy nem. Ami biztos ok, az az oroszok kártétele. És minél inkább politikai síkra terelnek egy alapvetően műszaki kérdést, annál kisebb az esélye a probléma elhárításának. (Persze, ha netán megindulna a szállítás, azt itthon nagy győzelemként, és semmiképpen sem az ukránok jószándékaként kommunikálnák.)
Mindenesetre Szijjártó már belengette az ezerforintos benzinárat. Úgy látszik, a „versenypiaci árképzés” csak addig működik, amíg másokénál olcsóbb nyersanyagból dolgozunk. Pedig az olajon már sokan elcsúsztak.
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.