„Öt nagybank bőven elég Magyarországon” – mondta a napokban Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter. Ne keressünk a kijelentés mögött szakmai megfontolásokat, a pénzügyi rendszer, a nemzetgazdaság vagy a lakosság szempontjából fontos érveket. Kampány van és erődemonstráció. Az üzenet nem a bankoknak szól, hanem a választóknak: a kormány kézben tartja a stratégiai ágazatokat, és ha kell, egy tollvonással átrajzolja a térképet.
A kijelentés arra is jó, hogy elvonja a figyelmet. Az emberek arról beszélgetnek, hova vigyék a pénzüket vagy mi lesz a hitelükkel, ha megszűnik a bankjuk. Így kevés szó esik a növekedési gondokról, a beruházások visszaeséséről, a háztartások szűkülő mozgásteréről, az inflációról, az MNB-ből eltűnt pénzről, az államadósságról, az akkumulátorgyárakról. Meg persze arról sincs szó, hogy amikor Nagy Márton azt mondja, nincs verseny a bankok között meg drágák a szolgáltatásaik, akkor abban a kormánynak komoly szerepe van. A bankszektor évente nagyjából 561 milliárd forintot fizet be az államnak tranzakciós illeték és különadó formájában. A pénzügyi tranzakciós illetékből 414 milliárd, az extraprofitadóból 147 milliárd forint folyik be a költségvetésbe. Ez a pénz beépül a szolgáltatási díjakba, a költségekbe, a kamatokba. Évente több tízezer forint banki költsége származik egy-egy ügyfélnek csak abból, hogy ezek az állami elvonások terhelik a bankokat. A pénzügyi szektor nem jótékonysági intézmény: amit befizet a közösbe, azt részben tovább hárítja. A kevesebb szereplő egyáltalán nem garancia az alacsonyabb díjakra, sőt, sokkal inkább megengedhetik maguknak, hogy árakat emeljenek.
Nem ez az első alkalom, hogy Nagy Márton frontális támadást hirdet egy teljes szektor ellen. Legutóbb a kereskedelmi láncok esetében bukkant föl hasonló retorika: extraprofit, árszabályozás, kötelező akciózás, különadók. A cél akkor is az erőfitogtatás volt, a vége azonban nem a multik kivonulása lett, hanem drágulás, beszállítói feszültségek és jogi viták. A nemzetközi kereskedelmi szereplők pedig nem eltűntek, hanem alkalmazkodtak. A pénzügyi szektor még kevésbé mozgatható politikai nyilatkozatokkal. Egy nemzetközi bankcsoport kivonulása nem kampánymondatoktól függ, hanem tőkeellátottságtól, régiós stratégiától, uniós szabályozástól és befektetői érdekektől. Az olyan intézmények mögött, mint az osztrák, olasz vagy német bankcsoportok, nem csupán helyi leányvállalatok állnak, hanem európai pénzügyi hálózatok.
A kérdés nem az, hogy Nagy Márton kimondhat-e egy ilyen erős mondatot. Nyugodtan. Nem sokan veszik komolyan. A kérdés az, hogy egy uniós tagállamban a közös piac és a tőke szabad áramlása mellett valóban ki lehet-e „tenni” nemzetközi bankokat pusztán politikai akarattal. Az ötök között meg nem nevezett CIB, Erste és Raiffeisen nagyon nyugodt hangnemben üzente Nagy Mártonnak: döntéseiket hosszú távú stratégiai megfontolások alapján hozzák, nem politikai nyilatkozatok szerint, s egyelőre nem mennek sehova. Ahogy a kereskedelmi szektor példája is mutatja: beszélni könnyebb, mint cselekedni.