Olyan, mint egy régen szeretett étel, ami most kifordul a szánkból, vagy egy egykor imádott város, amitől hideglelést kapunk, mikor újra látjuk 20 év után. Annyira furcsa, de egy metálkoncerten vagyok Glasgow-ban. Rita vett spontán két jegyet a Grandson nevű zenekarra. A koncertnek az adott apropót, hogy egy hete Pesten konciztak, és nagyon keményen osztotta az énekes a színpadról az Orbán-rezsimet, ostorozta az új kor nácijait, hogy még TikTok-mém is készült belőle, mi ezt láttuk szintén teljesen véletlenül. Arról értekezett, hogy micsoda ország ez, ahol a demokrácia alapvető szabályait rúgják fel és basáskodnak a szerencsétlen népen.
Rita letöltötte pár dalukat, belehallgattunk a kocsiban, s arra jutottunk, ezt azért nézzük meg. Kicsit hiphop-elemekkel vegyített metál, hardcore. Az volt az első gondolatom, hogy a két jegy megvételével mintegy megtisztelem a bandát, hogy kiálltak szegény jó hazámért, hacsak egy óra erejéig is. Este megkajáltattuk a gyerekeket, a nagyobbak már simán lefektetik a kicsit, kocsiba be, Glasgow-ba át, kocsiból ki, buliba be. A koncert egy olyan helyen volt, ahol már egyszer voltam graffitifesztiválon a nyáron, a Yard nevű helyen. Ez Skócia legnagyobb graffiti- és street art- fesztiválja, és gondoltuk ide átruccanunk. Jött egy barátnőnk is a gyerekével (szintén Down-szindrómás a fia, az én fiam legjobb barátja), kicsit későn érkeztünk, de így is volt idő végignézni mindent. Hatalmas, házfal nagyságú graffitik, százával születtek, és én csak ámulva sétáltam közöttük. Jómagam 36 éve graffitizem, de egyes képeknél még csak ötletem sincs, hogyan lehet egy ilyen méretnek nekimenni és ilyen minőségben felvinni egy felületre, pár nap alatt.
Több ezer ember hömpölygött, hangos zene bömbölt és engem vitt volna a régi reflex.
A csápjaim kinyúltak, kapcsolódtak a techno hullámaira, már láttam magam, ahogy veszem a söröm, pacsizok a spanokkal, tekerek egy nagy cigit, és „holnap látjuk egymást!” kiáltással beugrom a mélybe. Azonban, szinte azonnal elhagytuk a két 10 éves Down-szindrómás gyereket, szóval el is ment 40 perc, mire megtaláltuk őket. Aztán találkoztam az edinburgh-i graffitis különítménnyel, ismertem valamennyiüket különböző rendezvényekről, fesztiválokról. Tényleg nagyon barátságosan köszöntöttek, veregették a hátam, tekerték nekem a hatalmas cigit, hozták a söröm, ültettek volna le, de megint láttam, nem fog ez már menni, mert cigit nem szívhatok, leálltam, inni nem lehet, vezetek, az asztalra kidobott hangulatjavítókra nincs időm, és különben is, megint elszöktek a kis csávók, akiket szeretek, és felelősséggel tartozom értük. Képzeletben széttártam a kezem, már nem ülhettem fel erre a hajóra, és én elszontyolodtam, nem először és félek, nem is utoljára az életben. Azonban belevetni magam a buliba, ilyen paraméterekkel erőltetett lett volna, és inkább az első keserűséget választottam, mint a másnap techtonikus következményeit. Láttam a graffitiseket, akik fiatalabbak voltak, hogy pár azért már küzd démonnal, a Mickey nevű arc már rottyon volt a korai idő dacára. Utoljára akkor láttam, mikor egy nyári fesztiválról pár haverja a kórházba vitte, elvágott kézzel, mert beleesett a szögesdrótba. Láttam a karikás szemeket, és pár perc után arra jutottam, rettenetes ezt bevallani, de erre nekem semmi szükségem, ez már megvolt, nem akarok az a nevetséges nagyapi lenni, aki hátra fordított hülye sapkában jópofáskodik a közösségnek, magának. Minden fesztiválnak megvannak ezek az arcai, és én nem akarok ez lenni.
Sietünk a sötétben, szinte senki nincs a Yardon, kora tavasz van, nem hoztam kabátot és a kocsival kicsit messzebb álltunk meg, már szívom a fogam, belém fog fagyni a szar is. A hatalmas graffitik most is ott vannak, de mintha egy másik helyen lennénk, végre elérjük az épületet, most benn lesz a buli, ahol nyáron a büfék és a vásárok voltak. Bemegyünk, a kidobók arra hivatkozva, hogy balesetveszélyesek a kis képek, amiket hoztam, s szándékoztam őket kirakni random helyekre, elkobozzák őket. Látom azt a buta tekintetett, hallom a betanult szöveget, biztos voltak ilyen eligazításon vagy vagyonőrtanfolyamon.
Ezek nem ennek az embernek a szavai, csak ismétli őket, s tudom, nincs mit tenni. Vagy beleállok és hazamegyek, vagy behódolok és koncertezek.
Átadom a három pici fakockát, a csávó elteszi. Tartok is az ilyen arcoktól, kicsit meg is vetem és ugyanakkor vizsgálom őket, elhiszik-e azt, amit mondanak és meddig mennének el, ha valaki valamire utasítaná őket egy adott helyzetben, korban, országban, rezsimben? Annyira belemerül a fickó a három fakockába, hogy elfelejtenek megmotozni, bármit bevihettem volna, elvigyorodom. Falusi rambóimat otthagyva veszünk Fantát, és vegyülünk.
Az előzenekar a PinkShift. Végül is itt kérdezi meg Rita, hogy tetszik-e, és én riadtan veszem észre magamon, hogy meg vagyok ijedve, ezt a csörömpölést kell hallgatnom még három óráig. Mondom Ritának, hogy emlékszem erre a zenére, nagyon régen ez volt az én otthonom, de most időre van szükségem. Tényleg becsukom a szemem, és megpróbálom lekódolni ezt az egészet.
Megint összevissza cikáznak a gondolataim. Látom azt a hihetetlen mennyiségű embert, akikkel mozogtam 16 éves koromtól, és látom a bulikat, a Sziget fesztiválos bemászásokat, csövezést, tarhálást, stoppolást, Bősz fesztivál, Kaláka fesztivál a diósgyőri várban, foglalt házakat Svájcban, Egerben a Más klubot, házibulikat, hálózsákot, festett hajam. Úristen, milyen fontos is volt, hogy rasztám legyen, hogy piros, vagy fekete, kék, fehér legyen a hajam, és most erősen oda kell gondolnom, hogy lássam, ez is én voltam, s velem esett meg.
És mindenhol ment a pogó, hardcore-fesztiválokon, koncerteken, csak rock, punk és metál zenére, mert a techno még nem ért el engem, és azt hittem, ez az én világom. Mikor megérkeztünk egy fesztiválra, kézifékkel fékeztek le a sofőrjeink, és a balhés brigádunk azt üvöltözte a kidobóknak:
– Meneküljetek, meneküljetek! – és röhögtünk, és mindenki röhögött, a kidobók is.
Két nap múlva éppen mentünk ki sörért, mikor egy kidobó beszédbe elegyedett velünk, nagyon barátságos volt. Kérdezte, honnan vagyunk, meg mi tetszett a legjobban.
– És mivel jöttetek, vonattal?
A haverja, kollégája felháborodottan szólt rá:
– Te hülye vagy, hát ők jöttek a két kocsival!
Ebben voltunk.
És a házibulik nagy kedvence volt, illetve a fesztiválokon a pultnál, mikor felhangzott a himnuszunk, a Rage Against the Machine száma. Aminek az volt a refrénje, hogy „kurva nagy tócsa… tatatata, ez egy kurva nagy tócsa… tatatata, ez egy kurva nagy tócsa”. Nyilván nem ez volt, de angolul nem beszéltünk és így fordítottuk le a szöveget, ami amúgy nagy zajban tényleg pont így hangzott! Édes jó istenem, mennyit röhögtünk! És amikor ment a szám, én mindig láttam a zenekar videóklipjét, ahol az énekes a színpadon üvölt egy kidobóval, mert elkapott egy felmászó rajongót. És láttam a klipben az indiánokat, akik valami jogvédő harcosok voltak és fegyverekkel ültek egy háztetőn, az amerikai állam náci rendőrei ellen kiállva.
