Híre jött, hogy Franciaországba mehetnénk síelni. Gyorsan beszereztük a szükséges tudnivalókat. Március első hetének végén indult a csapat. Autóbusszal huszonkét óra, mire eljutunk Puy-Saint-Vincent-be, a Briançonhoz közeli síterepre, ahol szállásunk közvetlenül a pályák mellett található. Hiába csillant fel a szemünk, hiába volt akár mesésnek nevezhető az ajánlat, féltünk, mindezt olyan áron kínálják, amit nem tudunk megfizetni. A 2000-es évek elején jártunk, amikor a korábban olcsónak számító szlovák sípályák durván drágultak, ahová éppen ezért – a munka és a családi élet járma mellett – évek óta nem jártunk. Itt érkezett az első meglepetés: egy szlovák sítábor áráért kínálták a franciaországit. Autós példával élve, már ekkor sejtettem, hogy egy Skodára fizetünk be, és Mercedest kapunk.
A túra még diákkoromból ismert vezetőjével bőséges időm volt a buszon beszélgetni. Tőle tudtam meg, hogy az elmúlt évben már hozott Franciaországba csoportot. Azt megelőzőben egyedül utazott ki, és a kifejezés több fajta értelmében feltérképezte a terepet. A pályákat, a szállásokat, a szolgáltatásokat, az árakat. Két fontos felismerésre jutott.
Franciaországban a március 7-e utáni időpontok utószezonnak számítanak, az árak ilyenkor meredeken zuhannak. Mellette komoly csoportos kedvezményeket lehet kiharcolni a szállásfoglalásnál és a sípályabérletek vásárlásánál.
Költségcsökkentő tényező volt, hogy apartman-szállodában (nem volt másmilyen) aludtunk, az étkezésünkről magunknak kellett gondoskodni. Az ár szempontjából nem volt mindegy, hogy a síbérletet egyesével vesszük meg, vagy ötvenötöt egyszerre. Ekkora létszámú volt a csapatunk.
Az egész napos buszút nehezen kibírható, de a francia Alpok mindenért kárpótolt. Valóban annyit síelhettünk, amennyit akartunk. A pályák külön-külön több kilométeresek, egymással kombinálhatóak. Választhattunk nehezebb, technikásabb terepet és könnyebbet. Talán a klímaváltozásnak nem voltak még annyira egyértelmű jelei, így a hó mennyiségére nem lehetett panaszunk a március közepén csodálatosan előkészített pályákon. Soha nem kellett sorba állni a felvonóknál, pedig nem síeltünk kevesen, mert a franciák nálunk is jobban ismerték az utószezoni árakat.
Szabadabbnak, gondtalanabbnak nem sokszor éreztem magam az életben, mint ezekben a hetekben, amikor még azt is megengedhettem magamnak, hogy két csúszás között délután aludjak egy órácskát szállodai szobánkban, hogy aztán újra lécet csatoljak, és addig síeljek, míg a felvonók leállnak.
Az életnek különleges ajándékai léteznek. Nekem ez volt Puy-Saint-Vincent. A mondatból szeretném kitörölni a múlt időt, mert ide még visszamegyek.
Különleges ajándéka volt az is, hogy az éveken át ismétlődő utak egyikén elmentünk Alpe d’Huezbe a világ egyik legnagyobb és legcsodálatosabb sípályájára.
Ezt tényleg látni kell.
A hatalmas, néma völgy arra figyelmeztetett, hogy egyszerre vagyok kivételes, hogy itt lehetek, emberi mivoltomban mégis jelentéktelen. Felismerésnek nem volt utolsó.