Mondhatni, a magyar Valahol Európában című filmalkotásnak is ihletője volt, de nem egy hasonló célú „szociálpedagógiai” kezdeményezésnek is például szolgált. Lásd Pataki Gyula Fiúkfalva, és Sztehlo Gábor Gaudiopolis nevű „gyerekállamait”, melyek szervesen illeszkednek abba a sorba, amelyet az itáliai Don Bosco (1815–1888), szalézi szerzetes indított el még a XIX. században, s amelynek csomópontjait jelentették később a lengyel Janusz Korczak, a „szovjet” Anton Makarenko és az amerikai Edward Flanagan – aki a mindannyiuk által követett alapelvet megfogalmazta: „Nincs rossz fiú, csak rossz körülmények, rossz nevelés, rossz példa és rossz gondolkodásmód.”
Megörültem, amikor véletlenül a tudomásomra jutott, hogy az Eötvös 10-ben levetítik a példázatos filmet. Rákerestem a címére a neten, ahol ennyit találtam az eseményről:
„A Fiúk városa / Sztehlótól Iványiig
A program második részében beszélgetés lesz a film kapcsán és azt kibővítve a gyermekotthonok, és a gondoskodásra szorulók helyzetéről...”
A vetítés január 15-én le is zajlott. Aki nem tudott jelen lenni, de ráérez a téma aktuális üzenetére, bőséges információt szerezhet a neten a filmről is, meg annak történeti modelljéről is. A lényegre összpontosítva vázolom a legfontosabb motívumokat.
A Fiúk Városát (Boys Town) 1917-ben alapította Edward J. Flanagan (1886–1948), római katolikus pap árvaházként. Először 90 dolláros kölcsönből házat bérelt a Nebraska állambeli Omahában, hogy öt fiúról gondoskodjon. Kezdettől fogva a fiatalkorúak gondozására szolgáló új módszereken dolgozott, mint például a „szociális felkészítés modellje” a világszerte működő állami fiúotthonok számára.
A Boys Town népessége 1918 elejére az eredeti öt fiúból több mint száz főnyire nőtt. Ezért 1919-ben Dél-Omahába kellett költözniük. Flanagant korábban is sok kritika érte, amiért, különböző „fajú”, vallású, nemzetiségű és társadalmi hátterű gyerekek élnek együtt, egy fedél alatt. A fokozódó feszültségek és a még több hely iránti igény nyomására az alapító 1921-ben megvásárolta az Omaha külvárosában lévő Overlook Farmot, és oda költöztette fiai otthonát. A farmra költözés fontos mozzanat volt Flanagan tervében, hogy fejlett közösséget hozzon létre. Az 1930-as évekre több száz fiú élt az idők során Boys Town névvel ismertté váló faluban, amelyet iskolával, kollégiumokkal és igazgatási épületekkel bővítettek. A fiúk az önkormányzatiság jegyében megválasztották saját kormányukat, beleértve a polgármestert, a tanácsot és a bizottságokat. 1936-ban Boys Town közösségét hivatalos faluvá nyilvánították Nebraska államban.
Az „így is lehet” következő példáját Dél-Amerikából hozta egy magyar jezsuita szerzetes. Mustó Péter (1935–2023) a „résztvevő megfigyelő” szemszögéből mutatja be a Remény és kétség között Bogotá utcáin című, 2008-ban (majd 2014-ben új kiadásban is) megjelent könyvében a társadalmi hátteret és a kolumbiai fővárosban működő egyházi missziókat, valamint civil szerveződéseket, melyek a gyerekvédelem ügyét akarják szolgálni. Adott esetben ez a nagyvárosi utcára lökődött, jellemzően lopásból, rablásból, drogkereskedelemből élő gyerektömeg szocializálására irányuló, lehetőség szerinti, bár gyakran reménytelen erőfeszítéseket jelentette.
Megtalálható még az interneten egy 2010-es években készült magyar dokumentumfilm is (Padre Píter), melyben „Péter atya” egykori, ’80-as évtizedbeli munkatársai és pártfogoltjai emlékeznek a tőle kapott emberi érintésre. Nem találok ennél pontosabb kifejezést Mustó Péter munkastílusára, mert annak lényege a hozzá forduló személyt érintő mélységes empátia volt, mely a formális gyónásnál (papról beszélünk!) alaposabb együttgondolkodást eredményezett.
S ha már a dokumentumfilmnél tartunk, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy abban többen is említik a Benposta nevű helyszínt, mint önellátó és önkormányzó intézményt, melyben hosszabb-rövidebb ideig bárki otthonra találhat. Ha beírjuk a címszót a keresőbe, az alábbi információra bukkanunk:
A Benposta jelentése (a galíciai ben és posta szavakból): „jó helyen”. A spanyolul „Ciudad de los Muchachos” (Ifjúság Városa) néven ismert, közösségi jótékonysági szervezet bajba jutott fiatalok számára. A Benposták világszerte az elhagyott, marginalizált fiatalok otthonai. Minden Benpostának saját parlamentje, valamint közigazgatási és politikai vezetősége van, mint például polgármester, tanácsos stb.
A Benposta koncepcióját Jesús Silva (1933–2011) spanyol jezsuita atya alkotta meg, s az első Benpostát 1956-ban, a galíciai Ourense városának határában hozta létre, békés és biztonságos otthonként a hajléktalan gyermekek, különösen a szegénység vagy erőszak által sújtottak számára. A „Fiatalság Városa” névvel illetett Benposta városban Silva atyán kívül eredetileg nem éltek felnőtt lakosok. A várost teljes mértékben a gyermekek irányították és tartották fenn.
Létrejötte óta a modell világszerte több követőre lelt. Néhány Benposta városban ma már felnőttek is laknak, akik közül sokan az eredeti helyszínen nőttek fel. A Benpostában élő felnőtteknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a gyermekeknek, nem felsőbbrendűek, és nem gyámként működnek.
Ha pedig Jesús Silva nevére is rákeresünk, megtudjuk, hogy a spanyol jezsuita pap az 1950-es évek közepén – a fentebb felsorolt modellteremtőkhöz hasonlóan – szintén Flanagan „Fiúk városát” tekintette ihletőjének.
A „La Nación de los Muchachos” Benpostában található (néhány kilométerre Ourensétől), egy körülbelül 200 ezer négyzetméteres lombos erdőben, s lakó-, tanulmányi, ipari és sportövezetekre oszlik. Minden gyermek általános és középfokú oktatásban részesül, valamint az intézmény által szervezett kiegészítő tanulmányokat folytat (cirkusz- és színházi iskola; zene, kézművesség).
A városkomplexum betonépületekből állt, amelyekben kollégiumok, étkezők és tantermek kaptak helyet, valamint egy pékség, egy kerámiagyár, egy benzinkút, egy szuvenírbolt, egy szupermarket, egy nyomda és egy cipőjavító műhely alkotta. Jesús Silva kijelentette: „Én nem vezetem ezt a helyet. A gyerekek vezetik a képviselőiken keresztül, akiket mind szabadon választottak meg.” A legfigyelemreméltóbb tény az, hogy ez a városköztársaság Franco elnyomó rezsimje alatt alakult ki.
Mustó Péter – azzal együtt, hogy az ő szavai is elvezetnek (ha áttételesen is, a bogotái Benposta említésével) Flanagan modelljéhez – valójában a gyerekvédelemnek egy másfajta útját képviselte. Persze egészen mások voltak a körülmények térben is, időben is. A dél-amerikai történelmi „fejlődés” meglehetősen különbözik az európaitól. Sokkal nagyobbak a társadalmi különbségek és sokkal több a gyerekeit ellátni és nevelni képtelen család. Következésképp olyan utcagyerekek lepik el a köztereket, akikkel az állami intézményrendszer legföljebb bűnügyi szinten, rendőri szigorral tud (és talán akar is) foglalkozni. Dél-Amerikában a legalábbis hiányos állami gondoskodást bizonyos egyházi missziók és önszerveződő civil közösségek próbálják pótolni. Ezek krónikásaként és segítőjeként is tekinthetünk a magyar jezsuitára.
Mustó Péter egyik írásában beszámol a szaléziek által szervezett önkéntes ifjúsági munkatáborról, amelynek résztvevői a néhány hónapos kemény próbatétel után lehetőséget nyertek, hogy bekerüljenek Don Bosco utódainak oktatási programjába, amely már a társadalmi mobilitás útjára segítheti őket. Ebben a táborban kezdte dél-amerikai „misszióját” (ápolóként) a társadalmi hasznosságot mindig a legnehezebb terepen kereső magyar jezsuita. Másutt ír is, beszél is a saját maga kezdeményezésére és részvételével létrehozott iskoláról (Casa Estudio), amely talán a jobb időkben nálunk létesült „tanodáknak” felelhetett meg, továbbá egy civil összefogással létrehozott óvodáról (Mafalda).
Lehet persze, hogy mindez együttvéve is csak csepp a tengerben – sok dél-amerikai nagyváros szegénynegyedeinek szükségleteihez képest –, de példának jó.
S ha hozzávesszük, hogy „Píter atya” mindezen intézményekben az egyénekre „zoomolt rá” (ahogy ő maga mondta), azaz mindenkinek az egyedi személyiségét igyekezett kitapintani, máris közelebb jutunk munkamódszerének megértéséhez. Meggyőződése volt, hogy minden embernek két arca van: jó is, rossz is, a külső hatások pedig erősítheti ezt is, vagy azt is, A „rossz útra tévedt gyerekkel” együtt meg kell keresni azok jobbik arcát, és a megtalált pozitív énképét kell tudatosítani, erősíteni. Így a személyiség – afféle „önbeteljesítő jóslatként” – egészséges irányba fejlődhet.
Persze, ehhez megfelelő általános emberkép is szükségeltetik. Ezt pedig nekünk, úgymond „felnőtteknek” kell magunkban mielőbb megkeresnünk.
