Orbán elvtárs tényleg történelmi figurává dagadt, mint mondjuk Caligula, Szálasi vagy Matuska Szilveszter: tettei hatnak a dolgok folyására. Hatni, ez a hatalom szótöve, nem a hatököré, tér nyílott előtte, hogy beleszaharhasson a történelem ventilátorába, és megteszi, ami tőle, egy félperiférikus, félszabad, féleszű országban szép kerekre formálódott félszerzettől telik, mert fél, fél, fél a szabadságtól, mint minden homo sovieticus. Megint válaszúthoz értünk, elitjeink ilyenkor a hatalomért mindent odadobva csalhatatlan érzékkel szokták bevinni az országot a zsákutcába, aminek a végén a totális pusztulás szokott jönni Trianontól az ostromig. Most is hasonló a helyzet.
Btw csak azért nem üzenünk hadat egyszerre Amerikának meg az oroszoknak, mert mindkettő élén ugyanolyan féleszű félfaszista vasfej feszít, mint a mi félszerzetünk, és mindketten fújják a hátszelet a mi Führerünknek. Igazuk van azoknak, akik rámutatnak, hogy Orbán behívta az oroszokat a hatalom megtartása végett, mint idolja és példaképe, Kádár elvtárs, és hogy ez nettó hazaárulás.
Mert a magyar választás most hat a világra; kevés ilyen alkalom van Nándorfehérvártól ’56-ig, amikor a belső mozgás egybeesik a külsővel, és a külső nagy erők érdekei egybeesnek a belső kis erőkével. Most nemcsak a fasisztoid populizmus azonos bennük, hanem hogy mind bent, mind kint moral insanity kretének ülnek a trónon és kavarják a málnaszőrt, mint rendesen.
Minden nép magamagát tartja kiválasztottnak, és országát a világ közepének, mink is, de „nemzetünk, mely magamagáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes stb., néhány éve a szemünk előtt s az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat". „(...) mindenekfelett 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban »rossz oldalra állott«, a magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna.” (Bibó István) A két nagy háborúban sikerült az utolsó golyónkig kitartani a vesztes mellett, közben elárulni a náci nagyhatalom által megtámadott kis országot, Jugoszláviát (’41 tavaszán, azután, hogy ’40 december 12-én örök barátsági! szerződést írtunk alá velük), ahogy most eláruljuk az orosz medve által abuzált Ukrajnát, és az ország harmadának tajtékzó támogatásával minden nap eláruljuk Európát, a szabadság és az egyén méltóságának keresztény-liberális világát, az otthonunkat, ahová mindig (vissza)vágytunk. Most dől el, hogy végül hol fog kikötni végleg komp(oszt)ország lélekvesztője.
Ez a választás a magyar nemzet vizsgaelőadása. Ha tetszik, ha nem, a nagyvilág egybemossa a társadalmat az állammal, „noha kormányok háborús politikája és népek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni (...) elmosódik a különbség népek és kormányok megítélése között” (Juhász Gyula történész). A külvilágnak nem föltétlen van tudása azokról a finomságokról, ahogyan a Fidesz átalakítja a választási törvényt, átrajzolja a kerülethatárokat és gleichschaltol mindent, s hogy lényegében illegitim módon van hatalmon bő másfél évtizede; a világ annyi lát, hogy e kriptonyilas entitást rendre kétharmaddal szavazza meg a magyar társadalom. Most nem kevesebbről van szó, mint hogy ez a magyar nép képes-e megálljt parancsolni ennek a populista, autoriter hullámnak és elsöpörni ezt a hihetetlen hazug hatalmas halom szahart, Európa és a magyar történelem e szégyenfoltját oda küldve, ahová való, azaz, ahogy mondani szokás, a történelem szemétdombjára. Ezzel ismét történelmet csinálnánk, igazolnánk, hogy Európa a hazánk, és a karikás ostor módjára csattanó durwa nagy sallert adnánk a fridzsidertekintetű kágébés gyilkos gennyládának, Putler elvtársnak, az aranyhörcsöghajú oligofrén Trump elvtársnak és főleg a mi Nyál Bélánknak.
