Január közepén nekem sikerült az, amire sokan vágynak időnként: megállítani a világot és kiszállni belőle. Igaz, csak átmenetileg, és ilyen áron nem biztos, hogy irigyelni kell érte. Csípőprotézis-műtét után két hetet töltöttem egy mozgásszervi rehabilitációs osztályon, ahol nem volt wifi, se tévé – na jó, volt egy a nővérszoba előtt, de azt csak esténként 2-3 órára kapcsolták be, és kábeltévé híján egy félórás antennatekergetéssel kizárólag a Duna tévé adását lehetett bambulni, én ezt inkább kihagytam –, így aztán két hétre hírelvonókúrában részesültem.
Nem volt könnyű az átállás. Eleinte úgy éreztem, megőrülök attól, hogy nem tudom, mi történik a világban. Mit hazudott x, erre mit reagált y, az oszlás mely állapotában lévő csontváz bukott ki valamelyik gardróbszekrényből, egyáltalán érdemes-e még tartós tejet vennem, vagy tök felesleges, mert kitört a III. világháború, és #mindmeghalunk. Pár napig még pörgött az agyam ezeken a gondolatokon, hiszen napilapos újságíróként nem engedhetem meg magamnak, hogy ne kövessem a legfrissebb híreket. A feszültség, a folyamatos készenléti állapot, amely fagyos béklyóként szorította a szívemet, lassan engedett ki. Kellett néhány nap, mire felvettem az új ritmust, alkalmazkodtam a „benti” élethez, lelassultam, és egyszer csak azt vettem észre: eltelt egy egész nap anélkül, hogy egyáltalán felötlött volna bennem bármiféle érdeklődés az iránt, ami a rehab falain kívül történt. A hírnélküliség melegsége mint valami puha védőköpeny borult rám, és én kényelmesen bevackolódtam az ölelésébe. Olvastam, keresztrejtvényt fejtettem, a szobatársammal beszélgettem, esténként páran összeültünk kártyázni és jengázni – és ebben a mi kis zárt világunkban teljesen átértékelődött, mi az, ami fontos, és mi az, ami baromira nem az. A korábbi Kuklai Kata türelmetlenül, kapkodva pakolta volna vissza az építőkockákat, ez az új énem viszont derűs mosollyal várta ki, hogy a sztrók után lábadozó Laci a nehezen mozgó bal kezével szép lassan építkezzen. Neki ez a rehab része volt, és ha már így alakult, én is a suta bal kezemet használtam a játékban – megjegyzem, egyszer így is eljutottunk 30 szintig, amire iszonyú büszke vagyok.
Aztán hazajöttem.
És ezt az újonnan megtalált belső békémet egy pillanat alatt söpörte el a valóság, kezdve az út menti óriásplakátok ordításával,
folytatódva a laptop és a tévé bekapcsolásával.
Ez az átállás – vagyis inkább visszaállás – viszont sokkszerű volt. Gyors és kíméletlen. Fájdalmas és kiábrándító. Félelmetes és felkavaró. Mert bár nekem látszólag megállt a világ arra a két hétre, valójában pörgött tovább, egyre jobban belehergelve magát a gyűlöletbe. A rám zúduló hírek letépték rólam a puha védőköpenyemet, és a lelkem azóta is dideregve húzza meg magát egy sötét sarokba menekülve, hátha nem veszik észre, hátha így megúszhatja ezt a mentális jégkorszakot.
Azt hiszem, most – de legkésőbb április 12. után – nem ártana az egész országnak (sőt az egész világnak) elvonulni rehabra és átértékelni, mi az, ami fontos, és mi az, ami baromira nem. De tartok tőle, hogy két hét kevés lesz erre.