A címben megfogalmazott gondolat nem először merül fel bennem. Mindig is volt bennem ellenérzés az állami megemlékezésekkel és ünnepségekkel szemben, mert mióta az eszemet tudom, ezek mindig átpolitizált alkalmak voltak. Persze ez is egy olyan dolog, ami az államszocializmus öröksége, viszont sajnos nem sikerült ezt a rossz politikai kultúrát megváltoztatni – vagy talán nem is akarták – a rendszerváltás után eltelt több mint 30 évben. 2006 óta pedig fel sem merül, hogy a nemzeti ünnepek ne átpolitizálva és kurzusüzenetekkel teljenek.
Ez talán most ért a csúcsra: a 2025-ös október 23-i megemlékezések és az idei március 15-iek is politikai péniszméregetéssé váltak azáltal, hogy már jól látszik, csak a „ki tud több embert utcára vinni” játék folyik tovább. Közben pedig sokszor már a díszletek terén sincs szó arról, amiről elméletileg meg kellene emlékezniük a tisztelt egybegyűlteknek.
A nemzeti ünnepek átpolitizálása kultúrarombolás.
Azzal, hogy egyes hősök nevét, bizonyos dalokat, a nemzeti szimbólumokat kisajátítja, a politikus mély megosztottságot generál a nemzetben. Azzal, hogy 2002-ben a Fidesz felszólította híveit, hogy a kokárdát ne csak március 15-én, de egészen a választásokig hordják, elvette ezt a szimbólumot a nemzettől és a saját pártlogójához rendelte. Persze ennek sikerességéhez kellett egy politikailag megosztott nemzet és egy tutyimutyi ellenzék is. De a másik oldalt sem kell félteni, Magyar Péter a Tisza Párt jelképévé tette az ’56-os lyukas zászlót, még ha egyelőre nem oly sikeresen is.
Ez az átpolitizálás kiüresíti a hősök nevét és tetteit is, akár meg is másítja a történelmet, hogy az aktuális narratívába passzoljon. Ez pedig közösségi történelmi amnéziához vezet! A történelmi tudás amúgy is sokszor igen alacsony nívón, egyfajta szlogenszinten van a társadalomban, és ha még azt a kevés létező közös pontot is politikai üzenetekkel töltik fel a vezetők, akkor a saját politikai közösségük nem egy közös nemzeti narratívát - ad absurdum: a valóságot - fogja látni, hanem csak az üzenetet.
Mit számít, hogy Petőfi liberális gondolatokat és a népek közös, elnyomás elleni harcát verselte, vagy hogy az ’56-osok azt kiabálták, „Ruszkik haza!”? Ha a politika úgy akarja, lehet Petőfiből egy „rendpárti” hős, az ’56-osok meg lehetnek bolondok, akik feleslegesen ontották a vérüket – a nép egy része mindezt el fogja hinni a politikusainak. A politikusoknak pedig ez így jó: a megosztottságból merítenek erőt. Divide et impera.
De ennek nem kell így lennie! Sőt! Nem szabad, hogy így legyen! Azért viszont, hogy ez ne így legyen, nekünk kell tenni. Elvárássá kell válnia annak, hogy ne átpolitizált kurzusüzenetekről szóljanak ezek az ünnepek.
A szimbólumokat magunktól kell hordanunk, pártállástól függetlenül, és senkinek sem szabad emiatt szégyenkezni.
Azok a nép és a magyar történelem szimbólumai, nem a pártokéi. Másodszor fontos, hogy az állami megemlékezések ne váljanak pártrendezvénnyé. Ha másként nem megy, szüntessük meg az állami rendezvényeket a nemzeti ünnepeken. Miért kellene a miniszterelnöknek beszédet mondania, és miért kell több(száz)millió forintot elkölteni nagyszabású rendezvényekre? A megemlékezés színtereinek nem ezeknek kell lenniük.
Nagyobb szerepet kellene kapnia a civil társadalomnak és a helyi közösségeknek. Iskolai programok, kulturális rendezvények, történelmi séták, közösségi megemlékezések segíthetnek abban, hogy az ünnep ne a politikai beszédek köré, hanem a közös történelmi élmény köré szerveződjön. Vannak remek helytörténeti kezdeményezések és közösségek is, amelyek ebben szerepet vállalhatnak.
A legfontosabb azonban – és ez a történész közösség egyik legfontosabb feladata – a történelmi tudatosság erősítése. Azt illetően, hogy a történelem ne a politika eszköze legyen, és ne is válhasson azzá, kiemelten fontos, hogy a magyarok történelmi nézőpontjai és tudása elszakadjon a politikum egysíkú, sarkos és kurzusalapú látásmódjától. Ha az emberek a történelmet összefüggéseiben is értik és átlátják, akkor kevésbé lesznek fogékonyak a történelembe csomagolt politikai üzenetekre is.
Talán azért is fontos ezen elgondolkodnunk, mert március tizenhatodika van. Tegnap volt a magyar történelem egyik legtisztább pillanatának, a vér nélküli, győztes forradalomnak az ünnepe.
Ilyenkor tényleg arról kellene megemlékezni, mire képes ez az ország, ha összefog.
Az idei ünnep persze a pártpolitikáról szólt, hiszen idejekorán meghirdette mind a két nagy tábor a maga harci menetét. De legyen ez az utolsó alkalom, hogy egy nemzeti ünnep erről szólt. Szerezzük vissza a nemzeti ünnepeinket!
A szerző történész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
