Diplomával a kezében érkezett vissza a fiatalember szülővárosába. Nem sorakoztak tervek a fejében. Az élettel kapcsolatos elképzelései nélkülözték a célokat. Véletlenül találkozott össze volt gimnáziumi osztálytársnőjével, a szép, okos, akkor már szintén diplomás nővel, akit sóvárogva bámult az iskolapadból. Olyan nőnek látta, akit soha nem megkaphat meg.
Egy évvel később mégis ő húzta a fiatal nő ujjára a gyűrűt. Valószínűtlen volt, ami megesett. A városban kevesen értették a történteket. Már amennyiben volt egyetlen ember is, aki értette. Ők ketten nem voltak egy kategória. A nő szép, tüneményes, lehengerlő. Vele ellentétben friss férje maga a jelentéktelenség, akitől a teremtő azt a kevés férfinak járó szépséget is megtagadta, amit vonakodva ugyan, de néha megad. Gyorsan jött a gyerek, és gyorsan jött a válás. Ahogyan sejteni lehetett, csodák még sincsenek.
A férfi elköltözött. Állami cégnél lett IT-szakember, kétségbeejtően unalmas munkát kellett végeznie. Nála egyhangúbb életet kevesen éltek, amit valamennyire a zenélés oldott. Gitározott, különböző zenekarokba hívták, szinte mindenütt megkedvelték sajátos humora és világlátása miatt. Ha valaki szerette volna eltanulni, hogyan lehet nem komolyan venni az életet, akkor hozzá kellett volna beiratkozni magánkurzusra.
Elmúlt ötven, és egy nap azzal az elhatározással ment be munkahelyére, hogy holnap már nem jön. Ez lesz az utolsó munkanapja. De már ezt a nyolc órát is képtelen volt kivárni.
Apró cetlit hagyott íróasztalán, azzal a szöveggel: „Felmondok, holnap már nem jövök.” Úgy ment ki az épületből, hogy senki nem látta. Telefonját lenémította. Első útja egy cukrászdába vezetett, két tortaszeletet rendelt. Eldöntötte – már a meghozott nagy döntés után –, hogy kivételesen jó napot kerekít magának.
Közeledett a dél, ezért úgy gondolta, egy jobb étteremben megebédel, ráérősen, mert már nincs hova sietni. Gondosan válogatott az étlapról, teli gyomorral eltűnődött életén. Eszébe jutott egy családos munkatársnője, aki tetszett neki, de esélye sem volt, hogy közelébe kerülhessen. Lemondóan legyintett, és a délutánt egy kocsmában folytatta. Megfontoltan ivott.
Nem vehette észre, hogy telefonján ijesztően gyűlnek a nem fogadott hívások. Íróasztalára helyezett cetlijét munkatársai megtalálták. Megijedtek, többen úgy gondolták, hogy öngyilkosságra készül. Riadoztattak mindenkit, aki szóba jöhetett. Anyját, barátait és még volt feleségét is, pedig már harminc éve nincsenek együtt.
Keresték a városban és az olyan kocsmákban, ahol korábban megfordult. Nem találták sehol. Ekkor a rendőrséghez fordultak. A férfi emeleti lakását zárva találták, hiába csöngettek. Emelőkosaras tűzoltókocsit küldtek a házhoz, éppen készültek betörni az ablakot, amikor a férfi hazaérkezett. A tűzoltók mondták el neki, hogy valaki öngyilkosságra készülhet, ezért vannak itt. Az elhangzottakból magára ismert, és mielőtt betörték volna az ablakot, csak annyit mondott: Engem keresnek, itt vagyok.
Nincs tovább.