Tavaly vagy tavalyelőtt megfogadtam, hogy nem írok az állami díjakról (helyesebben: Fidesz-díjakról), hiszen nincs itt semmi látnivaló, a bevált gyakorlaton igazából már felháborodni sem lehet, ahogy egy unalomig ismételt viccnek is elkopik idővel a poénja. Csakhogy most kicsit mélyebb lett a nyúl ürege. A Magyar Színházi Társaság ugyanis idén közzétette azt a névsort, amelyet ők terjesztettek fel a döntnököknek. Annak érdekében, hogy minél körültekintőbben járjanak el, a társaság elnöksége felkért tizenkét Kossuth-díjas művészt Bánsági Ildikótól Volf Katalinig, hogy megalakítva a Művészeti Díj Bizottságát, hathatósan segítsék a 77 tagszervezet jelölési munkáját. Azt hiszem, ennél szakmaibban és demokratikusabban már nem lehet eljárni, és bizony az általuk összeállított lista magáért beszél. Egyetlen olyan név sincs rajta (Fekete Ernőtől László Zsolton át Pintér Béláig ível a Kossuth-díjra javasoltak sora), aki ne érdemelné meg, és nincs olyan szakmai érv sem, amely ellenük szólhatna.
Csak az önkényé. A hatalomé, amely most is világosan jelzi, fontosabb szempontok is akadnak annál, hogy épp ki érdemel meg valamit. Nyilván a hűség és az elkötelezettség a legsúlyosabbak között van. Igazából ezt is kell díjazni, mert ha jönnek a libernyákok (vagy kicsodák), akkor megint hoppon maradnak azok a hűségesek, akiknek egyebük sincs, csak ez a nehezen kijárt lojalitás, ami sokszor erősebb, mint a művészi hozadék. Senki nem mondja, hogy voltak olyan korszakok, amikor a hűség szempontja teljesen eltűnt volna, ám hogy ilyen mértékben diadalmaskodjon, mint manapság, az csak a legsötétebb időszakokat jellemezte.
Teljes mellőzésről csak azért nem beszélhetünk, mert a tízből egy, vagyis Gáspár Tibor megkapta. De ha mellőzöttek listája mellé odatesszük a többi művészeti ág és díjak „ellenoldali”, szintén hoppon maradt jelöltjeit (már ahol tudjuk), az értetlenség és felháborodás csak fokozódik. Illetve csak fokozódna. Könnyen lehet ugyanis, hogy a mostani jelöltek jártak jobban. Egyrészt nem keveredtek egy igencsak vegyes társaságba, nem merült fel bennük az a morális dilemma, hogy elfogadják-e azoktól az elismerést, akik amúgy mindent megtesznek az ellehetetlenítésükért, és még csak magyarázkodniuk sem kell, hogy miért pont rájuk kacsintott a hatalom. Megúszták mindenféle lelkiismeretfurdalás vagy szégyenérzet nélkül, ami akkor is dolgozik az emberben, ha maximálisan megérdemelte, mert nehéz elfelejteni, hogy az állami díjak már rég nem szakmai díjak. Mint ahogy azt sem, hogy kitől kell(ene) átvenni.
Egyre többekben fogalmazódik meg a kérdés, hogy mit lehet majd tenni ezek után. Érdemes-e fenntartani egy olyan rendszert, amelyet az önkényességgel flörtölő hatalom bármikor ki tud használni a maga érdekei szerint? Vagy bele kell nyugodni, hogy „ilyen” korszakok váltakoznak „olyanokkal”, és akkor a díj mellett azt is érdemes számon tartani, hogy ki melyikben kapta? Vagy végképp el kell felejteni és beszántani az egészet, mintegy beismerve, hogy a világnak ezen a részén a normál ügymenetnek csak vékonyka évek járnak?