Donald Trump nem sokkal 80. életéve betöltése előtt is lenyűgöző fantáziával rendelkezik. Ezúttal avval vétette észre magát, hogy megkísérelte bevonni a NATO-t az iráni beavatkozásba: azt várta, biztosítsa az olajtankerek áthaladását a Hormuzi-szorosnál, vállaljon részt egy olyan válság kezelésében, amelynek politikai következményeit maga Washington idézte elő, Izraellel karöltve. Trump azonban ezúttal sem kérte a támogatást, hanem fenyegetett, zsarolt, mondván: ha a NATO nem segít, annak súlyos következményei lehetnek.
Csakhogy a követelést követő elutasító reakciók jól mutatják, mennyire beszűkült az amerikai elnök mozgástere. Mivel tudna fenyegetni? Vámokkal? Aligha. Egyrészt ezek jelentős részét már bevezette, másrészt mára világossá vált, hogy a többletterhek döntő hányadát nem a külföldi exportőrök, hanem az amerikai importőrök és végső soron a fogyasztók fizetik meg. Vagy az amerikai csapatok Európából való kivonásával válaszolna? Ez sem ugyanaz az aduász már, mint néhány éve volt. Az európai államok, ha sok belső vitával is, de egy ideje készülnek erre a forgatókönyvre.
Felmerülhetne az is, hogy Trump kiléptetné az Egyesült Államokat a NATO-ból. Ez azonban politikailag és jogilag is valószínűtlen. Egy ekkora horderejű lépéshez a Kongresszus megkerülhetetlen tényező, és nehéz elképzelni, hogy akár a republikánus tábor meghatározó része is támogatná Amerika teljes kivonulását a szövetségből. Trumpot persze sosem különösebben izgatta, hogy a NATO „védelmi” szövetség, nem afféle nemzetközi tűzoltóegység, amelynek kötelessége eltakarítani a romokat, amikor egy kiszámíthatatlan kalandor újabb válságot robbant ki.
Trump kezd fogatlan oroszlánná kezd válni. Mind több ország ismeri fel, hogy a hízelgés korszaka véget ért, és ha az amerikai elnök elfogadhatatlan követelésekkel áll elő, akkor arra igenis lehet nemet mondani. Már az iráni konfliktus kezdetén Spanyolország elutasította Trump háborúját, és most, a NATO-val szembeni követelések után Németország magatartása is azt jelzi, a korábbi reflexszerű igazodás korszakának vége. Trump is érzékeli, hogy kezdeti varázsa — pontosabban az a félelem, amely udvarlást és engedelmességet váltott ki partnereiből — szemmel láthatóan megkopott. Tombol, dühöng, megsértődik, s kijelenti, nem is kell segítség. Vagyis lassan nem marad ütőkártya a kezében.
Nemcsak külföldön fogy körülötte a levegő, hanem odahaza is. Gazdaságpolitikájában egyre kevesebben bíznak, különösen azután, hogy elérte az energiaárak jelentős emelkedését. Közelednek a félidős választások, és ha a republikánusok súlyos vereséget szenvednek mindkét házban, Trump ellen impeachment indulhat.
A nagy populista csodatévőkről előbb-utóbb rendszerint kiderül, hogy sikereik jelentős részét nem valós teljesítményre, hanem a valóság elferdítésére, a félelmek manipulálására alapozták. Egy ideig ez működik is. Ám amikor lehull a lepel, a nagy mágusok megtört öregembereknek tűnnek – a nagy barátok hamar elpártolnak tőlük. Nem kérdés, azoknak, akik hosszú ideig félrevezették saját társadalmukat és a világot, egyszer számot kell adniuk tetteikről.