A Sloop John B bahamai népdal egy elsüllyedt hajóról. Száztíz éve, 1916-ban a franciás nevű, ám liverpooli Richard Le Gallienne írta át, és tette közzé – The John B. Sails címmel – a Harper’s Monthly Magazine-ban. Aztán Carl Sandburg, Abraham Lincoln életrajzírója jelentette meg 1927-ben kibocsátott daloskönyvében (The American Songbag). Hozzáfűzte: „Az idő és a szokás szinte a nemzeti himnusz méltóságával ruházza fel e dalt Nassau környékén. A történelmi hajó viharvert bordái Governor’s Harbour homokjába ágyazva fekszenek.” (A távolság Nassau és Governor’s Harbour között 110 kilométer.)
Majd a dalt napra pontosan hatvan esztendeje, 1966. március 21-én kiadta a legsikeresebb feldolgozó, a Beach Boys, méghozzá a legendás nagylemez, a Pet Sounds előhírnökeként. Az újabb adaptáció végigsöpört a világon. Április 2-án felkerült az amerikai listára, május 7-én a harmadik helyre tört előre, és összesen 11 hétig jegyezték a lajstromban. A kislemezből, amelynek (John) B oldalán a You’re So Good to Me volt hallható, az USA-ban két hét alatt több mint félmillió példány kelt el. Nagy-Britanniában és Kanadában a második, Ausztriában, Dél-Afrikában, Hollandiában, az NSZK-ban, Norvégiában, Svájcban, Svédországban és Új-Zélandon első volt a szám.
Pedig már elénekelték sokan: 1950-ben a Weavers, 1958-ban a Kingston Trio (The Wreck of the John B. címmel), 1959-ben Johnny Cash, 1960-ban – külön-külön – Jerry Butler, Lonnie Donegan és Jimmie Rodgers. (Utóbbi 1967 decemberében, 34 éves korában súlyos fejsérüléseket szenvedett, noha nem volt balesete, csak három rendőr megállította a sztrádán. Az énekes 11 millió dolláros pert indított Los Angeles városa ellen, azt állítva, hogy a három rendőr megverte őt. Az igazság sosem derült ki; Rodgers 87 évet élt, 2021 januárjában hunyt el.)
Brian Wilson tizenkét stúdiózenészt kért fel a Sloop John B Los Angeles-i felvételére, amely – a feljegyzések szerint – 1965. július 12-én éjféltől hajnali háromig tartott. Ennyi muzsikus – meg a Beach Boys – sem volt elég, mert a hangzás fél évvel később tizenkét húros gitáron játszott betéttel bővült, amelyet a nyáron is alkalmazott Billy Strange finom kezére bíztak 1965. december 29-én. A többi muzsikus névsora: Hal Blaine, Frank Capp (ütőhangszerek), Al Casey, Jerry Cole (gitárok), Steve Douglas, Jim Horn (fuvolák), Carol Kaye, Lyle Ritz (basszusgitárok), Al De Lory (billentyűs hangszerek), Jay Migliori (klarinét), Jack Nimitz (szaxofon).
A dalt a Beach Boys alapítóinak egyike, a countryrajongó Al Jardine kapta fel, és ajánlotta Brian Wilson szíves figyelmébe. A zenekarvezető olyannyira akceptálta a felvetést, hogy végül a Sloop John B lett a prológ az egyetemes rocktörténet leghíresebb albumai egyikéhez. Brian Wilson azt a célt tűzte önmaga és együttese elé: a Beach Boys alkossa meg „a legnagyszerűbb rocknagylemezt”, túlszárnyalva a szerinte addig felülmúlhatatlan Rubber Soult a Beatlestől. Az Egyesült Királyságban úgy is hirdették a korongot, mint „a valaha volt legprogresszívebb” albumot, ennek megfelelően ott eleinte sokkal kedvezőbben fogadták azt, mint Amerikában.
A kollekció végighallgatása után Spencer Davis – miként mondta – „rajongója” lett a Beach Boysnak, Eric Clapton pedig „zseninek” nevezte Brian Wilsont. A géniuszt azonban megrendítette, hogy a tengerentúlon kezdetben nem aratott zajos sikert az utóbb annál inkább elismert Pet Sounds. Talán azért nem, amit az amerikai magazin, a Rolling Stone felvetett: „Senki sem volt felkészülve ennyire lélekkel telire, ennyire szépre; valamire, amin ennyit kell gondolkodni.”
Itt muszáj felidézni, hogy Brian Wilson esetében minden lelki megpróbáltatás súlyos aggodalmat keltett, mert az ikonikus muzsikus már 1964 decemberében idegösszeroppanást kapott, így 1965-ben kimaradt a turnékból, csak egyszer-egyszer csatlakozott a csapathoz.
Ám a legkevesebb, ami mondható: sem a Pet Sounds, sem a Beach Boys nem süllyedt el, mint a John B, az oly sokféleképpen megénekelt bahamai bárka...
