A magyar miniszterelnök – aki Európa leggazdagabb kormányfőjévé vált a kormányzása idején az uniós támogatásokból lecsipegetett ezermilliárdok nyomán – azt mondja: ma legfeljebb „egy tétova igent” tudna válaszolni arra, megéri-e még az EU-hoz tartozni.
Nehéz kiválasztani, melyik volt Orbán Viktor morálisan legvállalhatatlanabb mondata az elmúlt másfél évtizedben, de ez a tétova igen biztosan ott van a dobogón. Gondoljuk végig: Magyarország a 2004-es taggá válása óta minimálisan 75 milliárd euró (30 ezer milliárd forint) uniós támogatást kapott. Ennek a pénznek a négyötöde (!) 2010 után, a NER alatt érkezett. Ha körbenézünk, hogy mire jutottunk vele, az eredmény lesújtó: miközben Lengyelország felzárkózott a G20-akhoz, és utolérte Japánt; Észtország számos mutatóban megelőzte a skandináv államokat, mi egyetlen területet sem tudunk felmutatni, amiben sikerült előnyt szereznünk - sőt, leküzdöttük magunkat a legszegényebb tagállamok közé. És az az ember, aki a fő felelőse ennek a Holdról is látszó kudarcnak, egyben pedig a legnagyobb haszonélvezője annak, hogy – az ő személyes döntése alapján – az EU pénzét az ország modernizálása helyett néhány család gazdagítására fordították, most azon mereng, hogy megéri-e még bent maradni az Unióban?! A „pofátlanság” nem is elég erős kifejezés annak leírására, amiről itt szó van:
mint amikor a részeges családfő elissza a tetőt a többiek feje fölül, majd felteszi a kérdést, hogy megéri-e még ebben a nincstelen családban maradni.
Orbán ma az első számú veszélyforrás Magyarország számára: amit látunk, az nem egy állapot, hanem egy folyamat, és megjósolható, hogy a tétova igenből – ha felhatalmazást kapna rá – újabb négy év alatt határozott nemet csinálna, betetőzve azt a nemzeti tragédiát, amit eddig összehozott.
Nem az a kérdés, hogyan számol el a lelkiismeretével, amiért – szó szerint – ellopta az ország jövőjét (nincs lelkiismerete, ezért tartunk itt). Hanem csupán az: milyen büntetés jár azért a történelmi bűnt, amit a saját hazája ellen elkövetett.