Könyörögtem, főszereplő lettem – Exkluzív interjú Isabelle Huppert-tel

Egyetért azzal, hogy A világ leggazdagabb asszonya című film nem is annyira a pénzről szól, mint inkább az irányítás elvesztésétől való félelemről?

Igen, egyetértek, a film az irányítás elvesztésétől való félelem kortünete. Ha pedig az irányítás elvesztéséről beszélünk, az együtt jár azzal, hogy Marianne hirtelen elgondolkodik egy új életen, ahol már nem ugyanaz a helyzet: ez a nő egy sokkal irracionálisabb világba kerül. A gazdagok ugyanis egymás között kontrollált világban éltek, egy olyan társadalmi csoportban, ahol pontosan tudják, mit jelent a pénz. Ám ő hirtelen ő úgy dönt, hogy a pénz nem mindent jelent. Azután elkezd másképpen gondolkozni, és úgy érzi, a pénz tulajdonképpen fenyegetés a rendszerre nézve.

Mert szerelmes lesz?

Ez nem ilyen egyszerű. Azáltal, hogy megismerkedett a férfival, és olyan dolgokat osztott meg vele, amelyeket korábban soha nem tapasztalt meg, elkezd másképp tekinteni az életére és a pénzére. Ez azért több mint szerelem, nem gondolja?

Bele sem merek, mert nincs pénzem, amin gondolkozni tudnék. De továbbmegyek: ez a film nem csak a pénzről szól, nem csak a hatalomról, hanem a múlttal való szembenézésről is. Fontosnak tartja, hogy most elővegyük a huszadik századi antiszemitizmus kérdését?

Természetesen! Ez talán fontosabb, mint valaha. 

Bizonyos értelemben – ez az én saját értelmezésem arról, hogyan reagál Marianne – azért, mert természetesen eleinte megdöbbenti, ahogyan az apja az egész család előtt nyilvánosságra hozza a múltjukat, majd talán titokban szinte meg is könnyebbül emiatt. Ugyanúgy, ahogyan változik az erkölcsi érzéke is a pénzzel kapcsolatban. Minden bizonnyal azt gondolja, hogy ez a rejtett múlt nyilvánosságra került.

A világ leggazdagabb asszonya világpremierje Cannes-ban volt. A karrierje során számos alkalommal – egyszer zsűrielnökként is – volt jelen a világ legfontosabb mozgóképes versenyén. Ön is úgy gondolja, hogy „régen minden jobb volt”, amikor még csendesebb és intimebb volt a mustra?

Nem, én nem így állnék hozzá. 

Ezáltal az esemény még inkább egy nagy rendezvény jellegét ölti magára, ami jó, mert szükség van ilyen rituálékra ahhoz, hogy a filmfesztivál még vonzóbbá és nézőbarátabbá váljon. Így tehát nem látok semmi negatívumot a fejlődésében.

Több rendezővel is dolgozik együtt, és szerintem ez a legnagyobb dolog, amit egy színész elérhet. Imádtam például a humort, melyet Hong-Sang-soo A Travelers Needs című művében hozott, mint Szöulban élő spicces francia tanárnő.

Na, azt én is! Azért az szögezzük le, Hong-Sang-soo egyedülálló rendező, senki sem dolgozik úgy mint ő. Azért olyan különleges, mert a metodikája valódi filozófiai elmélkedés arról, mit jelent a filmkészítés és valójában mit jelent filmet forgatni. Mert ahogy Hong-Sang-soo mindig is mondta: nincs forgatókönyved, nincs szereped, nincs szövegkönyved, csak párbeszédeid vannak. És végül is van egy film, amit nyolc, hét, öt vagy hat nap alatt forgatnak, és kész is. Ez pedig megingatja a filmkészítés egész eddigi definícióját. Néha látsz egy hatalmas stáblistát, ahol rengeteg ember neve szerepel, és közben ott van ez az ember, aki csak két emberrel készít filmeket. Ez pedig elgondolkodtató.

Legújabb filmje az Ulrike Ottinger rendezte Die Blutgräfin – A vérgrófnő, amelyben Báthory Erzsébetet alakítja. Végre egy kis monarchia szintű kapcsolódás.

Jártam már többször Bécsben, ismertem azokat a helyeket, amelyeket a legtöbb ember megismer, amikor jó kis turistaként Bécsbe látogat. Ezután igazán izgalmas volt felfedezni ezeket az új – úgy értem, régi, de számomra új – helyeket. Úgy gondolom, hogy a film valóban tisztelgés Bécs előtt, mert tele van a múlt emlékeivel, és ez nagyban segít Ulrikének abban, hogy megközelítse ezt az időtlen történetet, amely folyamatosan a múlt, a jelen és a jövő között mozog.

Mi nyűgözte le leginkább a forgatókönyvben, amikor először elolvasta? Úgy hallottam, már vagy tizennégy éve készül a film. Mikor csatlakozott a projekthez?

Nos, leginkább az érdekelt, mondhatni lenyűgözött, hogy Ulrikével dolgozhassak együtt, aki elég érdekes személyiség. A forgatókönyvben érdekes karakterek vannak, vizuális téren pedig erős víziók. Nem igazán érted, honnan jönnek, de egyszerűen csak követni akarod őket, és persze a forgatókönyv nagyon jól meg volt írva, mert a remek Elfriede Jelinek írta, aki Michael Haneke A zongoratanárnőjét is jegyzi – melyben ugye szerepeltem. Jó régen ismerkedtem meg Ulrike-vel, de csak néhány évvel ezelőtt, amikor retrospektívet rendeztek a filmjeiből egy fesztiválon, kezdtem igazán megismerni őt. Néztem a filmjeit, és láttam, hogy olyan elképesztő a képzelőereje, olyan erőteljes a fantáziájának világa, és olyan érdekes személyiség, hogy egyszerűen csak követni akarod. Ezt tettük mindannyian A vérgrófnő forgatása során, anélkül, hogy túl sok kérdést tettünk volna fel.

Igaz, hogy Ulrike korábban nem is a címszerepet szánta önnek?

Igaz, de ez nagyon régen volt. Aztán persze teltek az évek, én meg könyörögtem neki, hogy a főszereplő szeretnék lenni. Megérintette a szenvedésem!

A filmben a bevonulása szenzációs: egy barlangban látjuk, ahogy egy hajón megérkezik.

Örülök, hogy tetszik, mert piszok hideg volt, amikor forgattuk. Amit a közönség lát, az pontosan az, amit mi, színészek azon a napon annyira utáltunk: a hajó és ez a nagyon furcsa érkezés a piros ruhában.

Szóval nem igazán gondolkodsz sokat, ami jó, mert ha túl sokat kezdesz gondolkodni, akkor biztosan elbukod a játékot. Valójában azért, mert nincsenek válaszaid. Szóval csak hagyod, hogy elborítsanak a helyzetek, amelyek legtöbbször elég viccesek is.

A vámpírszerep szerepelt a kívánságlistáján?

Nem igazán. A vámpírok soha sem vonzottak, és nem is inspiráltak, mint színészt... Csak egy kicsit ismertem a történetüket. De a filmben egyébként nagyon visszafogott vagyok, és csak két lánnyal végzek. Báthory Erzsébet hatvan lány véréből ivott, vagy még ennél is többől. Ő tényleg gonosz volt. És igen, különleges, hogy ez az elképesztően gonosz nő valóban létezett. Ez nagyon furcsa, akárhogy is nézem őt. De nem ez volt a fontos, hiszen a megközelítés egyáltalán nem pszichológiai, sem drámai, sem valóságos. Inkább tiszta kitaláció a mi interpretációnk. Amikor a filmet néztem, szinte olyannak láttam magam, mint egy hírnök, aki egyik helyről a másikra jár, és megpróbálja megtalálni ezt a varázslatos titkot, bármi is legyen az. A vérgrófnő a nagy metafizikai kérdés hordozója: Miért vagyunk itt és hová megyünk? És azt hiszem, az a pillanat hatott rám a leginkább, amikor eltűnik. Azt gondoltam, hogy ez nagyon megható volt, mert szerintem ezzel tényleg eltaláltuk a film központi gondolatát, ami a halandóság és a halhatatlanság egyszerre. Ez az univerzalitás az, ami miatt tényleg éreztem valamit.

Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy németül beszélt egy filmben, igaz?

Igen, nem hiszem, hogy a Zongoratanárnőben németül beszéltem volna. A zenét beszéltem, ami lehet, hogy német, de nem kifejezetten németül beszéltem. A vérgrófnőben amúgy számos nyelven meg kellett szólalnom, például oroszul is. Ami, nem volt gond, mert kicsit beszélek oroszul.

Na, és a két magyar szaváról se feledkezzünk el.

Soha nem fogok. Az a két szó volt a legnehezebb.

Az interjú elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.