Ki volt valójában Júdás? Egyszer magányos hős és reményvesztett ember, másszor áruló és a gonosz megtestesítője – ezzel a kérdésfeltevéssel indította a Határtalan tudás című előadás-sorozata legutóbbi „Júdás: ősgonosz vagy tragikus hős?” című részét László Flóra, az est moderátora a Közép-Európai Egyetemen (CEU).
A kérdésre első körben Fabiny Tamás nyugalmazott püspök, egyetemi tanár adott választ, aki Júdás személyével már a habilitációs dolgozata óta foglalkozik, sőt könyvet is írt róla Júdás, az elveszett tanítvány címmel, mely a Luther Kiadónál jelent meg. Előadásában az utóbbi kötet nyomán mutatta be az alak évszázados hatástörténetét és a hozzá tapadó árulásmotívumokat, de elöljáróban kiemelte, hogy Júdás mellett Jézusról is beszélni fog, mivel történetük összekapcsolódik, kiegészítik egymást. Ezután számos képzőművészeti alkotás mutatott be, melyeken feltűnt az előadás címszereplője: a képek többségén Az utolsó vacsorát mint jelenetet láthattuk, melyen Jézus és az asztal körül ülő tanítványai között Júdást mindig valamilyen megkülönböztető módon ábrázolták. Az egyiken elsompolyog a társaságtól, de a glóriája ottmarad az asztal felett, egy másikon egyedül ül a többiekkel szemben, ráadásul kisebb alakban.
Egy Dante Isteni színjátékához készült illusztráción pedig a pokol legmélyebb bugyrában látjuk, amint a jégbe fagyott, három arcú Sátán egyik szájából lóg ki – a másik két szájban a másik két áruló, Brutus és Cassius látszik ki, de mivel hármuk közül Júdás a legnagyobb árulást követte el, ezért neki a felsőtestét falatozza Lucifer. Más képen a tanítvány halálát ábrázolják, azt a történetet, mely Az apostolok cselekedeteiben található: Júdás a Jézus elárulásáért kapott harminc ezüstön egy mezőt vásárol, melybe lezuhan, és kettészakad a teste. A bemutatott képeken Júdás felnyitott testéből az ördög éppen eltávolítja a lelkét.
Rényi András művészettörténész, egyetemi tanár ezután Júdás bűnhődéséről beszélt két Rembrandt-képen keresztül bebizonyítva, hogy a holland mester tragikus hőst látott Júdás figurájában. Rényi úgy látja, Rembrandt nemcsak nagy festő, rézkarcoló és rajzoló volt, hanem drámaszerző is, mert kivételes érzékkel bírt egy-egy biblia vagy mitológiai történet drámai magvának a megértésében. A művészettörténész szerint e történetekben a drámai hősöknek a szemünk láttára kell meghozniuk azokat a döntéseket, cselekedeteket, melyek őket átlényegítik. Rényi tézise az, hogy Rembrandt olyan drámaszerző volt, aki értette a módját annak, hogy kell állóképeken teljes drámákat megjeleníteni úgy, hogy azok jelenbelisége, az itt és most mivolta érvényesüljön. Az 1629-ben festett A bűnbánó Júdás visszaviszi az ezüstöket című képen például egy olyan jelenetet láthatunk, melyet soha korábban a művészettörténetben nem ábrázolták, nincsen ikonográfiai sablonja, hanem azt Rembrandt képzelte el. A képen egy templomban a kétségbeesett Júdás a papoknak vissza akarja adni a Jézus elárulásáért kapott összeget, mert abban reménykedik, hogy vissza tudja csinálni a bűnt, de e kérést Kajafás főpap egy kézmozdulattal elutasítja. Rényi szerint ez az a pillanat, amikor Júdás megérti, hogy mit tett, hogy nem bocsánatos a bűn, amit elkövetett, azt nem lehet visszacsinálni. E pillanatban a harminc ezüstpénz cserealapból vérdíjjá válik Júdás szemében, a képen a tanítvány ezért nézi térdre rogyva, összekulcsolt kézzel a földre dobott összeget. Egyedül van a bűnnel, melyet az a jelenet követ, amikor kirohan a templomból és fölköti magát.
Rembrandt 1648-as Zsidók a templomban (A bűnbánó Júdás) című kis méretű rézkarcán egy épület falai között alakokat látunk, melyek között a lépcsőn ül Júdás, aki elfordítja arcát, így abból alig látni valamit. A főszereplő itt is visszamegy a templomba, de ezen a képen nincs közvetlen interakció közte és a többiek között. Az emberek kerülik Júdást, de mégis rajta van a hangsúly. A saját lelkiismeretében van elzárva, elválasztva a többiektől, mely Rényi szerint ugyanolyan értékű dráma, mint ami a korábbi Rembrandt-képen látható.
