Rumena Buzsarovszka: Nem megyek én sehova (részlet)

Szofijának van néhány jó tulajdonsága. Szívesen fogad például vendégeket. Ezenkívül kiváló geológus, de azt mindenki tudja. És tulajdonképpen ennyi. A férjével, Ivánnal Dunhill Heightsban lakik, ez egy focistanegyed. Iván, éppúgy, mint Szofija, tudós és egyetemi tanár, de kevésbé sikeres. Régész. „Mindketten odavagyunk a földért – mondta Szofija, amikor megismerkedtünk. – Ő Kos, én pedig Szűz, ha-ha-ha.” Kérdőn néztem rá. „Föld jegyek, tudod”, magyarázta. Iván társtulajdonosa volt egy családi gyógyszerészeti cégnek is. Ebből lett a Dunhill Heights-i ház.
Szofijának és Ivánnak két gyereke van, ugyanúgy, mint nekünk, csak a mieink kisebbek és lányok. Aznap este a lányaink azt nézték, hogyan készülünk, én és Szimon, a férjem, Ivánhoz és Szofijához Dunhill Heightsba, egy Boogie Nights elnevezéssel meghirdetett tematikus buliba. Én még arra is rászántam magam, hogy egy vintage görkorcsolyát béreljek, de nem mertem fölvenni a lányok előtt. Már így is nyávogtak, mert nem akarták visszaadni a parókáinkat: az enyém hosszú volt, és szőke, középen választékkal, Szimoné pedig fekete, afro. A fehér, köldökig kivágott kosztümjében egy stricire kellett volna hasonlítania, de nem volt különösebben meggyőző. Mindketten csalódottan álltunk a tükör előtt, de ezt soha nem vallottuk volna be. „Na, egész jók vagyunk”, bátorítottuk egymást. „Vicces lesz”, ismételgettük. „Doktor Strici”, ugrattam Szimont, noha a fehér mellkasán ágaskodó ritkás szőrszálak ízléstelennek tűntek. És az én virágmintás, harangujjas ruhám is túl rövid volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy a görkorcsolyában majd vékonyabbnak fog tűnni a lábam.
Taxit hívtunk, mert tudtuk, hogy inni fogunk. A lányaink visongása csak akkor maradt abba, amikor becsuktuk a taxi ajtaját. „Dunhill Heights 154.”, mondtam a taxisnak, és tisztában voltam a negyed jelentőségével. Akaratlanul is fontosabbnak és előkelőbbnek éreztem magam, mint általában, noha elég olcsón festettem a pszichedelikus ruhácskámban. Tudtam, miért él Szofija és Iván ott, ahol: hogy többek legyenek annál, amik. Nincs elég milliójuk, hogy egy normális helyen vegyenek maguknak házat abban a negyedben, a hatalmas villákból álló résznek egészen a szélén élnek – egy szakadék mellett, ahonnan undorító kilátás nyílik az autópályára –, állandó szmogban és alattomos zúgásban.
A villájuk azonban mégis hatalmas. Talán ezért van az, hogy a Szofija és Iván által szervezett bulikon soha nem jelenik meg egyik fiuk sem. Bezárkóznak a palota emeleti részén, ahol több nappali is van, ráadásul ott van még a pince is, amely moziteremként funkcionál. De az is lehet, hogy azért nem jelennek meg, mert kamaszok. Előfordult már, hogy egyikük hangtalanul, mint egy szellem, belopakodott a konyhába, hogy valamit kivegyen a hűtőből. „Az ott Mark?” – a gyerekeknek angol nevük volt. „Nem, szerintem George lesz az. George! Georgie! Hé, George!”, kiabálta Szofija, ha már nyomás alatt volt. De sem Mark, sem George soha nem jött oda köszönni.
Iván fiumei származású, de mintha szerb lenne. Vagy esetleg vegyes házasságból származik, mindenesetre azt mondja magára, hogy „jugoszláv”, és a „mi nyelvünkön” akar velünk beszélgetni, noha ezt a nyelvet se Szimon, se én nem érezzük a miénknek. Szofija származása még talányosabb. Azt mondja, Belgrádban született, pedig ez nem igaz. Erre abból jöttünk rá, hogy nem beszéli a „mi nyelvünket”. Folyton angolra vált, noha valószínűleg érti, amikor mi Ivánnal vagy csak egymással beszélünk. Kedvenc étele a sült köfte. Nemzetközi múltja annyi, hogy több balkáni városban élt. Talán menekült. A fene tudja.
„Elegem van abból, hogy folyton azt kérdezik, honnan jöttem! Nincs ennél nagyobb rasszizmus!”, mondta egyszer, valószínűleg valaki másnak a szavait ismételgetve. Nem először fordult ez elő. „Mindannyian valahonnan jöttünk!” A körülötte állók bólogattak. „Mi közöd hozzá, milyen az akcentusom?”
„Néha pont így ismerik meg egymást az emberek. Megtanulnak valamit a történelemből, a kultúrából, meg egyébként is, ez jó módja a megismerkedésnek”, mondtam neki ellent akkor, noha néhány, Angliában töltött év után magam is elfogadtam ezt az álláspontot. Úgy nézett rám, mint egy jelentéktelen figurára, válaszra sem méltatott. Tulajdonképpen akkor kezdett csak észrevenni, amikor rájött, hogy Szimon felesége vagyok. Amióta megtudta, hogy én is egyetemi tanár vagyok („Nyelvészet! Ó, egy nyelvi mérnök”, mondta), már nem fordított nekem hátat, ha egy társaságban találkoztunk.
Késésben voltunk, mert én, de lehet, hogy Szimon is, valahol titokban nem is akartunk elmenni ebbe a tematikus buliba, de oly sok, Angliában eltöltött év után se sikerült a barátokat illetően tisztességes választékra szert tennünk. Egyébként is, az előző két tematikus buli, amelyre meghívtak bennünket, amióta beköltöztek a kastélyba, igazi fiaskó volt. Az első témája az ABBA volt. Björnnek és Agne­thának öltöztünk. A másik két meghívott pár – noha azt hittük, többen leszünk – is Björnnek és Agnethának öltözött. Az egyik nappaliban ültünk, az ABBA-t hallgattuk, és kukoricacsipszet rágcsáltunk néhány bolti szósszal. Szofija a kedvencét készítette – sült köftét. Sangriát és margaritákat ittunk, amelyeket az önmagát koktélmesternek kikiáltó Iván készített, és aki minden alkalommal a szánkat kezdte el nézni, amikor fölemeltük a poharunkat, és várta a dicséretet. Amikor már alaposan berúgott, közölte, hogy most pedig karaoke következik. Senki nem akart énekelni, csak Szimon tétovázott, mert Szofija azt mondta, a férjemnek „el kell lazulnia”. „Énekeljek?”, kérdezte tőlem. „Ahogy akarod”, válaszoltam, és ez tulajdonképpen annyit jelentett: „ne”. Ebben sikerült fölülkerekednem, mert Szimon végül nem lépett föl, de azért Iván magához ragadta a mikrofont, és vagy fél óra hosszat ABBA-számokat énekelt nekünk, a „Mamma Mia!”, a „Fernando” és a „Take a Chance on Me” kétszer is sorra került. A „Take a Chance on Me” előadásához Szofija is hozzájárult, kiment Iván mellé a pódiumra – a hatalmas tévé előtti üres térre –, és riszálta magát, a klipben látható koreográfiát utánozva. „Őrület, milyen jók vagyunk!”, kiabálta, amikor zihálva visszaült a helyére, Iván pedig elment hugyozni. „Tisztára bolond vagyok!”, ismételgette, mi pedig egymást biztattuk. „Nem vagyunk normálisak!”, nevettünk, és vedeltük a margaritákat. Az olcsó parókák alatt fénylett a homlokunk az izzadságtól. (…)
Ugyanígy éreztem magam, amikor nyár végén a Boogie Nights-buliba tartottunk. A taxiban is viseltük a parókákat, noha még nem lett volna muszáj, és ahogy ismét egymás kezét fogtuk, izzadt a tenyerünk. Akartam mondani Szimonnak, hogy nincs kedvem Szofijához és Ivánhoz menni. De nem szólaltam meg. Nincs túl sok barátunk ebben a városban. Nem, túl sokról szó sincs. Nincs barátunk ebben a városban. (…)
Amikor odaértünk a Dunhill Heights-i kastélyba, illatozott a köfte, és a buli már nagyban tartott. Ahogy beléptünk, láttuk, hogy Szofija már részeg. Így megengedhette magának, hogy mérges legyen a férjemre, mintegy mindenkinek demonstrálva, mennyire közel állnak egymáshoz.
„Túl sokat késtetek! Szégyen!”, mondta Szimonnak már az ajtóban, és alaposan megrázta a karját. „Tudjátok, milyen régóta elkezdődött a buli?!” A szája fehérre volt rúzsozva, térdig érő fehér csizmát és ezüst ruhát viselt. A haját profi fodrász tupírozta magasra. Testi adottságaihoz képest jól nézett ki.
„Igen, tudjuk, elnézést kérünk”, próbáltam beleavatkozni a kettejük közti nexusba, de Szofija csak rám meredt üres tekintettel, és ismét Szimon felé fordult. „Nagyon kicsípted magad, hadd nézzelek!”, lépett hátra két lépést, és végigmérte. Hangos csókot nyomott összeillesztett ujjhegyeire. Rám csak egy pillantást vetett, és fölemelte a hüvelykujját. Elindultunk a földszinten levő központi nappali felé, ahonnan halk, hetvenes évekbeli diszkózene szűrődött ki. Tucatnyi ember álldogált szétszóródva, ittak – természetesen sangriát és margaritát –, és beszélgettek. Volt, akit ismertem az ABBA- és a Honolulu-bulikból. Egy szűk, lila kezeslábast, fekete inget és sárga üveges rendőrnapszemüveget viselő ember állt elénk, dús fekete bajsza volt. „Helló”, mondtam. Margaritákat tartott a két kezében.
„Mi az, már meg sem ismertek?”, kérdezte Iván „a mi nyelvünkön”, és színpadiasan körbefordult, a fenekét riszálva. „Isten hozott benneteket!”, kiáltotta, és a kezünkbe nyomott egy-egy margaritát, Szofija pedig buzgón integetett valakiknek, hogy jöjjenek oda hozzánk. A szoba túlsó felén álldogáltak, és nem volt rajtuk jelmez.
„Hadd mutassam be önöket egymásnak”, mondta Szofija. „Az úr Rockland professzor, a neolitikum szakértője, biztosan hallottak már róla.” Lekezeltünk. „A hölgy pedig a neves történész, Claire Jenkins. Őt is minden bizonnyal ismerik.”
„Természetesen, természetesen. Nagyon örülünk”, bólogatott Szimon. Elfelejtette, hogy egy csillámporos kezeslábasban van.
„Az úr pedig”, folytatta Szofija, egy kicsit előretolva Szimont, „Simon Popov professzor, az egyik legnevesebb európai entomológus.”
Rockland úr és Jenkins asszony elégedetten bólogatott.
„Ő pedig Biljana, a felesége. Hihetetlenül jó palacsintákat süt!”
A ránk ereszkedő kínos csönd csak rövid ideig tartott, hála Szimon bátor közbeszólásának.
„Ugyan, Szofija, te mindig féltékeny vagy azokra a kollégákra, akik jobban főznek nálad!”
„Odaég a köfte!”, jutott eszébe Szofijának. „Itt hagyom önöket, hogy megismerjék egymást”, mondta és óvatosan elindult a konyha irányába – a részegek járnak így, amikor megpróbálnak józannak tűnni.
„Megyek én is veled”, mondtam, magam sem tudom, miért. Vele akartam lenni, valamit keresztbe akartam tenni neki. Mellette akartam lenni, amikor kiveszi a serpenyőből azokat a gusztustalan, odaégett darálthús-cafatokat, mondani akartam valamit, amivel legalább valamennyire megbánthatom.
Hallottam, ahogy Szimon menteget a vendégek előtt: „A feleségem nyelvész. Egy egyetemen dolgozunk…” Majd egy „ajjaj”-t is Szofija szájából. „Csukd be az ajtót!”, mondta aztán angolul. Noha a teraszajtó nyitva volt és a szagelszívó a legerősebb fokozaton működött, az egész konyha hagymától bűzlött. „Odakapott egy kicsit, de nem szörnyű”, mondta inkább magának, egy mély üvegedénybe szedegetve a köftegolyókat, amely azonnal bepárásodott a forró ételtől.
„Mmmm, otthoni illata van”, mondtam macedónul. Most, amikor részeg és nosztalgikus hangulatban volt, arra gondoltam, hogy egy kis női szolidaritással ki tudok belőle szedni valamit.
„Eh”, mondta Szofija.
„Megértettél?”, kérdeztem macedónul.
„Természetesen”, válaszolta. „Értek minden balkáni nyelven”, hazudta, „de olyan régóta nem beszéltem egyiken sem, hogy most képtelen lennék megszólalni. Most ez az én nyelvem.”
„De volt másik nyelved is”, mondtam, a köftéket méregetve. „Van egy villád?”

                                                                                                         Rajsli Emese fordítása