Kis Ibolya a nagyközségben
Amikor Misi kisfiú volt, egy nagyközségben élt, egy úgynevezett Kádár-kockában, amelyet akkoriban még nem hívtak így, de édesanyja Budapestről, egy Kálmán Imre utcai bérházból származott, ahol Kis Ibolya, a kor nagy írónője volt a szomszédjuk. A nagyközség könyvtára egyik évben éppen Kis Ibolyát látta vendégül egy író-olvasó találkozó keretében, ahol az olvasókat Misiék osztálya képviselte, mert Kis Ibolya elsősorban gyermekeknek szánta műveit.
Misi a könyvtár termében büszkén hallgatta a nagy írónőt, mert tudta, hogy az est után ellátogat hozzájuk, hiszen az egész nagyközségből csak ők tartoztak személyes ismerősei, mondhatni jóbarátai közé, és ez Misi számára éppen elég ok volt a büszkeségre. El is újságolta ezt szinte minden osztálytársának, hadd irigykedjenek. A többiek elkezdtek sugdolózni, hogy Misi azzal nagyzol, hogy ismeri Kist.
Misit és Ibolyát a kisfiú édesanyja fuvarozta el hozzájuk egy narancssárga, pöfögő kis Polskin. Nem számított nagy autónak, de Kis Ibolyának elég volt, hiszen már a neve is mutatta, hogy nem volt nagy termetű.
Már túl voltak a szerény szendvicsvacsorán, amikor édesanyja elárulta Ibolyának, hogy Misi verseket ír. Ibolya kedvesen megkérte a kisfiút, hogy mutassa meg költeményeit.
A kisfiú bement a szobába, megkereste a füzetét, és akkor döbbent rá, hogy abban a formában, ahogy a füzet kinéz, nem kerülhetett a kor jeles gyermekírónője elé. Misi ugyanis az előző héten az újságból kivágott egy fekete-fehér képet, és a füzet borítójára ragasztotta: a képen egy melltartó nélküli, csinos nő díszelgett.
Eltartott egy darabig, amíg Misi levakargatta a fotót meg a papírcafatokat, hogy a füzet valahogy kinézzen. Kicsit sajnálta a fényképet, de megnyugtatta magát, hogy majd keres másikat. Misi nagy nehezen előkerült a szobából, és Ibolya elolvasta néhány versét. Például a „Táblák, táblák utcán álltok…” kezdetű korai, tárgyias művét, azután megdicsérte, és további kitartó munkára buzdította.
Ibolya a búcsúzás előtt, az ajtóban állva, miközben a kilincset úgy szorongatta, mintha attól tartana, hogy elájul, még elmesélt egy történetet, amelyre Misi felnőttkorában is emlékezett. A színhely a Kálmán Imre utca közelében található Kossuth tér volt, az idő 1956. Ibolya a forradalom kitörésekor a Kossuth téren tartózkodott, és amikor elkezdtek lőni a tömegre, mindenki hasra vágta magát. Mivel a tér nagyon zsúfolt volt, az emberek sok helyen egymás hegyén-hátán feküdtek, így Ibolyára is került egy fiatalember, aki a tettéért udvariasan bocsánatot kért. Miután véget ért a sortűz, Ibolya fel akart állni a földről, de nem tudott a hátán fekvő férfitól, aki meg sem moccant. Kiderült, hogy a férfit eltalálta egy golyó. Ha nem fekszik Ibolyára, az írónő halt volna meg. Az ismeretlen férfi megmentette az életét.
Ibolyát a történet után a kisfiú anyja vitte ki a vasúthoz. Akkor látták utoljára. Így találkozott Misi a nagy írónővel, amikor még kisfiú volt.
A tombola
Amikor Misi kisfiú volt, nagyon szeretett volna egy hullámos papagájt, már a kalitkája is megvolt hozzá, melyet Öcsi bácsitól, a szomszédjuktól kapott – egy régi, rozsdás darab a padlásról –, és a szakirodalmat is elolvasta, amely egészen konkrétan Kovács Antal A hullámos papagáj című szamárfüles könyvét jelentette, melyet egyébként szintén Öcsi bácsitól kapott, de Öcsi bácsi papagájt sajnos már nem tudott neki adni.
Egyik délután, iskolából hazafelé menet Misi észrevett egy plakátot, melyen papagájok és más díszmadarak látszódtak. Amikor elolvasta a feliratot, kiderült, hogy szombaton madárkiállítást rendeznek a nagyközség kultúrházában. Misi alig tudta kivárni, hogy elérkezzen a nagy nap. Kért egy kis pénzt belépőjegyre a szüleitől, majd izgatottan elindult a nagyközség kultúrházába.
Odabent rengeteg kalitka, sok-sok madár és hangos madárcsicsergés fogadta. Legtovább a papagájokat nézegette, olyan sóvár tekintettel bámulta őket, mint a Napsugár áruház kirakata mögött az elérhetetlen játékokat, és a kacagó gerlékre szinte csak egy pillantást vetett. A bejárat mellett tombolát árultak, és mivel azt remélte, hogy talán egy hullámos papagájt nyer, maradék pénzén vásárolt egy szelvényt. Amikor eszébe jutott, hogy a pénzt csavart fagyira is költhetné, kicsit megingott, de a hasa rovására végül mégis a tombola mellett döntött, melyet addig szorítgatott izzadt tenyerében, amíg el nem jött a húzás ideje.
Alig akart hinni a fülének, amikor bemondták a számát. Izgatottan lépett a nyekergő színpadra, hogy átvegye a nyereményt, mely végül nem egy papagáj, hanem egy fehér kacagó gerle lett. Misi kicsit csalódott képet vágott, és csalódottságán az sem enyhített, hogy a gerle jól láthatóan nem látott túl jól, ugyanis félszemű volt. Misi hazavitte a félszemű gerlét, betette Öcsi bácsi ősrégi kalitkájába, majd kiakasztotta a gyümölcsfa ágára, aztán csak nézte, ahogy hintázik a tavaszi szellő láthatatlan lökéseitől.
A történethez az is hozzátartozik, hogy később nagyon megszerette a gerlét, mert kiderült róla, hogy olyan szelíd és ragaszkodó, akár egy dakszli, és lépten-nyomon a vállára meg fejére szállt, meg a tenyeréből szemelgette fél szemmel a búzaszemeket. De nem ezt kedvelte benne a legjobban, hanem a hangját, azt a vidám kacagást, amely betöltötte egész fennmaradó gyerekkorát, és melytől nyomban jókedve lett, ha meghallotta.
Amikor Misi igazán nagyfiú lett, tehát felnőtt, és valamiért szomorúság fogta el, mindig ebből a gyermekkori, kiapadhatatlan kacagástartalékból merített, melyet a gerle halmozott fel számára.
Az ismeretlen sír
Amikor Misi kisfiú volt, egy szeles, tavaszi napon, mely nem volt sem igazán derült, sem igazán borús, nagyapjával elbicikliztek a koleratemetőhöz. Misi soha nem találta volna meg a fákkal-bokrokkal benőtt, jeltelen temetőt, ha az öreg nem viszi el oda. Bár a jeltelenség mégsem volt egészen igaz, hiszen egy titokzatos vaskerítést és egy nagy, korhadt fakeresztet azért találtak. Nagyapja egyébként amatőr helytörténésznek számított, és annyira kedvelte a múlt relikviáit, hogy gyűjtötte őket, és házának üveges verandáján mini-falumúzeumot rendezett be.
Amikor a koleratemetőben Misi vékony hangon megkérdezte a nagyapját, akit ő még tatának szólított, hogy mennyien fekszenek ott, azt a választ kapta, hogy több százan, amitől elkerekedett a szeme. Ezután arról kérdezte az öreget, hogy mikor csapott le a vész, a kolera, mire nagyapja azt felelte, hogy valamikor az ezernyolcszázas évek elején.
Nagyapja kedvet kaphatott a temetőtúrákhoz, mert ezután áttekert Misivel a Nagytemetőhöz, ahol az akácfák árnyékában rokonaik nyugodtak. Misi ebben a temetőben látta az első, koporsóba tett halottat, a másik nagyapját, akit az apja mutatott meg neki, pedig még nagyon kicsi volt. Apja meg szerette volna tanítani neki, hogy ne féljen. De Misi félt, nagyon félt, még sokáig kísértette álmaiban, és ha visszaemlékezett rá, úgy rémlett, mintha egy befagyott tó jege alatt látta volna a halott arcot. A temetőről eszébe jutottak a halottak napi gyertyagyújtások is a szüleivel meg a nővérével, akinek olyan szép, hosszú haja volt, hogy az egész nagyközség csodájára járt, de minden novemberben hirtelen rövidebb lett: mert nem volt olyan halottak napja, hogy ne kapott volna lángra a gyertyáktól.
A szél ugyan elállt, de a borulás tovább erősödött. Hiába volt még délután, hirtelen mintha sötét ereszkedett volna az agg akácok tüskés koronáira. Akkora lett a csend, mint egy rémült tücsök földbe vájt lyukában. Misi óvatosan lépkedett, lába mellől egyszer csak csillogó fácánkakas röppent fel nagy robajjal, mire a kisfiú rémülten a nagyapjához ugrott. Az ijedségtől olyan furcsa, csípős bizsergést érzett a nyelve hegyén, mint amikor próbából megnyalta az elemet.
Misit a nagyapja azon a napon egy ismeretlen, szerény sírhanthoz vezette, amelyiknél Misi még sohasem járt. Ezen is egy régi fakereszt szomorkodott, és kiderült, hogy a nagyapja öccse nyugszik alatta, aki még kiskorában meghalt. Miután Misi kibetűzte a rávésett szavakat, hazáig már nem szólalt meg. A kereszten az ő neve állt: „Mihók Misi, élt 3 évet.”
A pedált taposva egész úton az járt a fejében, hogyha a nagyapja, aki a nagyközség egyik nagyemberének számított, nem intézi el pár éve, hogy külföldről behozassák unokája számára azt a fontos, külföldön kapható gyógyszert, akkor talán már ő sem élne.
