Elkerülve a zsákutcákat – Turbuly Lillával a hiányok megéléséről

A regény címe: Azsúr. Próbálkozott valaha is ezzel a textildíszítési kézimunkával?

Egyszer, nagyon régen kipróbáltam, egy kis terítőt hímeztem, de nem vagyok benne otthon. Pláne annyira nem, ahogy az a Matola Norbert által készített hímzett könyvborítón megjelenik.

A regényében ellenben nagyon is készülnek ilyen kézimunkák, de a textilen, a szöveten túl mi a helyzet a textussal, a szöveggel? A törté­netépítésben mennyire szándékolt az azsúrozás, azaz a hiánykörbeírási technika?

Az azsúrozás során kihúzzák a vízszintes szálakat, a függőlegeseket pedig fonál segítségével alakítják, így jön létre a minta. A hiányzó szálak révén a mögöttes anyag is feltűnik. Ahogy a regénybeli, egymásba fonódó két női sors esetében is: a 2010-es évek második felében küszködő unoka sok mindent kiderít a nyolcvan éve, 1935-ben elhunyt nagyanyjáról, de csak részsikereket ér el. Ám mégis feltűnik egy mintázat a nagyszülőről, amit a családi szálakból alakít ki magának. Maradnak hiányok, ugyanakkor elfogadja ezeket, megtanul velük együtt élni, mert minden tőle telhetőt megtett, hogy megismerje a nagymamája történetét.

Hasonlóképp a regénybeli Krisztinához, kutatott ön is bármikor a felmenői egykori életének megismerése érdekében? Mennyire volt jelen a családja körében az ősökről való tudás?

Nem árulok zsákbamacskát: a regény a saját apai nagyanyám történetének ered a nyomába, illetve ennek a keresésnek ad fiktív keretet és formát, a hiányokat pedig szintén a képzeletemből pótoltam ki. Mindig is izgatott, ki lehetett ő, aki 26 évesen súlyos betegségében halt meg a debreceni Auguszta tüdőszanatóriumban, a pár hónapos kisfia – az apám – felnevelését rábízva a legjobb barátnőjére és annak férjére. Nagyon kevés tudással rendelkeztem róla, mégis fontos volt, hogy amit csak lehet, megtudjak és megörökítsek a személyéről. Próbáltam összeszedegetni a cserépdarabkákat, elmentem a debreceni szanatóriumba, a temetőbe, de sehol nem leltem nyomát, nem találtam konkrét kapaszkodókat, a helyszínek azonban hatottak rám, és beépültek a regénybe. Ugyanakkor mégsem családregény megírásának szándéka vezetett, amikor a debreceni írórezidencia-program keretében elkezdtem fogalmazni a történetét.

A debreceniségbe viszont nagyon is belemerült. Korábbi műveiben a szülőföldje-lakhelye, Zala megye tájegységre jellemző szokásai, nyelvhasználata dominált, míg most a helyszínváltással érezhetően a kelet-magyarországi, szabolcsi-nyírségi szókincs épült a regénynyelvezetbe.

Még a kilencvenes évek legelején ellátogattunk édesapám szülőfalujába, és eltöltöttünk ott pár hetet, találkoztunk a még fellelhető rokonainkkal. Akkor szembesültem először ezzel a sajátos helyi nyelvjárással és miliővel – míg nálunk a talaj agyagos, itt a homokot fújta minduntalan a szél, azt gereblyézték a falu udvarain. A kisbabára értett babó szót is innen hoztam magammal a regénybe. A fülemben maradt ugyan a rokonok beszéde, de a regénybeli nyelvjárás korántsem tekinthető autentikusnak. Hogy pontosan hogyan is beszéltek a harmincas években, eltérhet a jórészt általam (re)konstruált beszédmódtól. De aminek lehetett, azért utánajártam, így például a magyarországi orvoslás története e korszakbeli szakaszának, amikor egyelőre csak próbaképp, de megkezdték a tbc elleni oltások tesztelését, előbb Szegeden, majd vélhetően az alföldi nagyvárosban is. Az idő múlása miatt egykori szanatóriumbeli alkalmazottakat már csak az ötvenes évekből sikerült találnom.

Vessünk most mi is újabb pillantást a múltba! Van az azsúr szónak ugyanis egy másik használata is, ami a mindennapokkal való lépéstartást, a képben levést jelöli. A regényében több koros szereplő is a jelen fontosságát hangsúlyozza a feledésre szánt múlttal szemben, ami amúgy is megismerhetetlen a maga részletességében. Mit gondol, mennyire érdemes úgy azsúrban lenni, hogy abban a korábbi történések kevésbé mértékadók?

Már maga a jelen megélése sem egyszerű, sokszor az éppen most velünk történtek is elsikkadnak… A múlt ismerete hozzásegíthetne bennünket, hogy ez kevésbé történjen így. Segíthetne, hogy ne tévedjünk olyan utakra, amelyek egyszer már zsákutcának bizonyultak – értve ezen mind a személyes, mind a társadalmi tapasztalatokat.

Az egyik szereplője mégis úgy értékeli a transzgenerációs családállítást, hogy az csak afféle pszichohumbug. Ezek szerint eltér a véleményük.

Én korántsem gondolom pszichohumbugnak, noha vannak vadhajtásai, amelyek tőlem távol állnak. Valamennyire hiszek abban, hogy a családi-nemzedéki mintázatok velünk vannak, akár még az elhallgatások révén is. Személyes tapasztalatom, ahogy generációkon átívelve kísértette a családomat az anyai nagyapám hiánya, aki nem tért vissza a Don-kanyarból. Nagyon is hatott rám, még úgy is, hogy nem beszéltünk róla. A nagyapahiány számomra így mindkét oldalról fennállt.

Nekem pedig az tűnt fel az Azsúrt olvasva, hogy a férfiak általában véve is „hiánycikkek”, meghalnak, eltűnnek, vagy éppen leszerepelnek apaként, férjként, élettársként.

A leszerepeltetés biztos nem volt szándékom. A kortárs történetszál főszereplő-elbeszélője, Krisztina apja ugyan már valóban nem él az események idején, de róla nagyon is pozitív apakép él a lányában. Ahogy a párkapcsolatának be nem teljesedése sem a színész, a saját démonjaival küzdő Gábor „leszereplése”, hanem mindkettejük távolságtartásának eredménye.

Az azonban kétségtelen, hogy a két párhuzamosan, váltakozó fejezetekben elmesélt történet igazi főszerelői a nők: a szegény, betegséggel küszködő, falusi zsellérlány Juli és a Budapesten kulturális újságíróként tevékenykedő, családi múltját kutató Krisztina. A sorsukat meghatározó nagyon eltérő helyzetben. Vagy több az azonosság?

A kétnemzedéknyi idő azért jelentős változással járt a nők helyzetét tekintve is. A harmincas években leányanyának lenni még komoly bélyeg volt, manapság ez már korántsem szégyellni való. Az életlehetőségeikben is hatalmas a különbség: egy falusi szegény lány nem sokat tehetett egymaga, hogy egyáltalán megéljen, ez szinte képtelenség volt. Míg a vidékről a fővárosba került Krisztinának, ha nehezen is, de sikerül talajt fognia. Nem beszélve arról, hogy amikor egy fiatal lánynak az életéért kell küzdenie, miközben azon aggódik, felnevelheti-e a gyerekét, vagy másra kell bíznia, az egészen más élethelyzet, mint ami ma egy a harmincas éveiben járó nő számára adatik. A részben kudarcos kutatásának végén Krisztinának épp ez a belátás segít a továbblépésben, hogy minden nehézség ellenére mégis könnyebb az élete, több a lehetősége, mint egykoron nagyanyjának, noha manapság sem egyszerű nőként boldogulni Magyarországon.

Ahogy kulturális újságíróként meg pláne! Krisztina háttereként – nyilván nem kevés saját, szerzői tapasztalat révén – komoly betekintést nyerhet az olvasó a NER első évtizedének médiaelfoglalási technikájáról. Illetve ettől függetlenül a kulturális szaksajtó ellehetetlenüléséről a megváltozott/megváltoztatott olvasói igények szorításában. Utóbbi érdekelne jobban: hogyan küzdött meg a popularitás és a digitalizáció kettős nyomásával?

Tapasztalataim a színházi újságírásból származnak, de beszélgettünk erről a szerkesztőmmel, Zsubori Ervinnel is, aki egy gazdasági hetilapnál hasonlóan élte át ezt a folyamatot, így reményeim szerint egy általánosabb képet is tükröz. Az utóbbi 15 évben végignéztem, hogyan múlnak ki sorban a nyomtatott színházi folyóiratok, majd ezt követően hogyan szűnnek meg az online változataik. A napilapokból is kikoptak jobbára a színikritikák, majd maguk a napilapok is eltűntek. A színházi kritikusok is elfogytak szép lassan, ha egy fiatalt érdekel is ez a szakma, nem lehet megtartani a pályán, elszívja a pénzkereső munka. A még megmaradt lapoknál, ahol csak dolgoztam, a kritikák olvasottsága érezhetően erősen csökkent, és noha sokszor sokféle erőfeszítéseket tettünk, hogy népszerűbbek legyünk, alkalmi eredményekkel, rendszerszerűen ezt nem sikerült biztosítani. Ahogy a regényben is írom, kénytelen-kelletlen olyan irányba fordult a dolog, hogy azzal kell interjút készíteni, írni a produkciójáról, aki a lapban hirdet – vagy megszűnünk.
Az biztos, hogy megváltozott az olvasói közeg, az igények. Sokkal felületesebben, figyelemhiá­nyosabb módon „fogyassza a tartalmat”, a komolyabb, áttekintő, elemző írásokhoz már nincs türelme, az átlag színházba járó megelégszik egy bekezdésnyi információval is, ami alapján eldönti, szeretné vagy sem megnézni az adott előadást. Jellemzően egy Facebook-poszt alapján. Ahogy az is igaz, hogy egy musicalről vagy a könnyedebb és népszerű előadásokról beszámoló cikkek ötször annyi olvasót vonzanak, mint egy független kis társulat bemutatójáról szóló írás.

A regény végén Krisztinát a tengerparti kikötőváros kávézójában találjuk – a külföldre vándorlás lenne az egyetlen kiút?

A regényben nincs eldöntve, végleg ott marad-e Triesztben – ami manapság nagyon divatos város lett a magyar értelmiség körében –, vagy csak lenyugodni, szabad lélegzetet venni utazott-e oda. Aki annyira nyelvhez kötött íróként, újságíróként, mint ő vagy én, annak a külföld nem jelent feltétlen mentsvárat. Az újrakezdésen való töprengés lehetőségéhez viszont ideális helyszín.