„Az idegenség adja a legfőbb erőmet”

Egy ideje a Maladype nem tart fenn saját társulatot, hanem különböző partnerekkel, mindig másokkal és máshol hozza létre az előadásait. Miért alakult ez így?

A Covid-járvány, az állandó játszóhely elvesztése és a kiszámíthatatlan finanszírozási körülmények egyaránt hozzájárultak működésünk megváltozott jellegéhez. A művészi evolúciónkat biztosító stabil gazdasági és strukturális feltételek hiánya arra kényszerített bennünket, hogy újragondoljuk a stratégiánkat. A nevünkhöz és az eredményeinkhez méltó státusz megőrzéséhez radikálisan változtatnunk kellett korábbi tevékenységi formánkon. Noha az elmúlt két és fél évtized során főként állandó csapatok építették a Maladype brandet, az említett viszonyok között botorság lett volna tovább ragaszkodni a saját együttessel megvalósítandó műhelymunka idealizált eszményképéhez. Szerencsére megalakulásunk óta nemzetközi színtéren is kiemelt figyelem kíséri munkánkat, így valahol mindig vár ránk egy új felkérés, egy új koprodukciós ajánlat.

Nincs is állandó munkatársa?

De, jelenleg négy fix munkatársam van, akik a gazdasági, a logisztikai, az adminisztratív és a művészeti területen is tevékenykedő multifunkcionális kollégák. Az ő elhivatottságuk és elképesztő energiájuk táplálja sokfelé ágazó jelenlétünket. Itthoni és külföldi partnereink biztosítják a repertoáron lévő előadások infrastrukturális szükségleteit, de a hazai és a nemzetközi forgalmazást közösen végezzük. 2025 januárjától a Bánki-tó partján álló METTRIN Központ művészeti vezetője lettem, így néhány előadásunkat ott is játszhatjuk. Számunkra most ez a legvállalhatóbb működési modell.

Legutóbb a Proton Színház életben tartására hirdettek gyűjtést és el is érték a kívánt célt. Ön nem gondolt hasonló megoldásra?

Nem. A közösségi finanszírozásra való buzdítás ezen gyakorlata távol áll tőlem.

De korábban magyar állami forrásra azért pályáztak.

Most is pályázunk, többnyire kevés sikerrel.

Lehet valamiféle változás ez ügyben?

Kell, hogy legyen. A független együttesek többsége elérte életképessége határait, a tervezhetetlenségből fakadó frusztráltság felőrli kreatív energiáikat. Az innovatívan gondolkodó alkotók közvetlen hatása és hatékonysága folyamatosan csökken. Ezzel a jelenséggel szemben az érdekképviseletek is tehetetlenek, de előremutató stratégiát még nem sikerült megfogalmazniuk. A függetlenek körében időben meg kellett volna történnie a szakmai alapú szelekciónak. Így kiemelt működési kategóriába kerülhettek volna a jelentős múlttal, eredményekkel és hosszú távú koncepcióval rendelkező társulatok, a szárnyaikat próbálgató csoportosulások pedig induló tőke révén bizonyíthattak volna, hogy később teljesítményeiktől függően kerüljenek egy másik kategóriába. Többször megfogalmaztam ezt közleményekben is, de sajnos minden maradt a régiben, az érintettek nem tudtak megegyezni és egységesen kiállni önmagukért, egymásért. Részben ennek is köszönhető a mostani helyzetünk…

Ön is szerepel azon a listán, amelyben a Magyar Színházi Társaság díjakra jelöl művészeket. Mi a véleménye az állami díjak kiosztásának jelenlegi gyakorlatáról? 

Megtisztelő ezen a szakmai és emberi hitellel felruházott listán jelöltnek lenni. Ugyanakkor méltatlannak érzem, hogy a Magyar Színházi Társaságnak a nyilvánossághoz kell fordulnia a megtépázott közbizalom helyreállítása érdekében, és ilyenformán felhívnia a döntnökök és a plénum figyelmét olyan irányadó művészek, példaképek és mesterek személyére, akiknek a magyar és egyetemes színházi kultúrához való vitathatatlan művészi hozzájárulása, illetve megkérdőjelezhetetlen életműve kapcsán már nagyon rég meg kellett volna kapniuk egyik vagy másik művészi elismerést. A tények azonban makacs dolgok, és aki ehhez a szakmához tartozik az pontosan tudja, ki merre, meddig…

Huszonöt éves a Maladype, mint a társulat alapítója mennyire foglalkoztatja a jelenlegi teljesen kettészakított, sokszor az ellenségeskedést szító hazai színházi légkör?

Hálistennek megengedhetem magamnak, hogy kikerüljem a belterjes magyar viszonylatokat és főleg az alkotásra, a teremtő energiákra összpontosítsak. Amúgy is távol áll tőlem a direkt üzenetek megfogalmazása, a harcias véleménynyilvánítás. A különböző érdekek mentén felkorbácsolt közhangulat minden érzékeny művészt megvisel, és ha nem kellően felvértezett a támadásokkal szemben, könnyen elveszítheti alkotói autonómiáját, kereső-kutató kedvét, ambícióját. Mivel én nagyon messziről jövök és nem az itteni színházi „tölgyek” árnyékában nevelkedtem, mindig is kívülálló maradok. Talán épp ez az idegenség adja legfőbb erőmet, a változásban és a megújulásban kiteljesedő kíváncsiságomat.

A társulat többször is változott az elmúlt 25 évben. Van olyan, amiben ma másként döntene? 

Nem, ezt az idő és az adott helyzet már elvégezte helyettem.

A jubileumi évadra időzítve ön rendez majd egy magyarországi ősbemutatót. Mit érdemes elöljáróban tudni róla?

Can Themba Az Öltöny című novellájának adaptációját visszük színre június végén. A ma már klasszikusnak számító dél-afrikai szerzőt Peter Brook fedezte fel Európa számára a kilencvenes években, hatása máig elementáris. A családon belüli erőszak és a társadalmi megosztottság témakörét egyénien feldolgozó történetet a mi előadásunkban Radnay Csilla, Bányai Kelemen Barna és Fehér Ferenc kelti életre. A szürreális elemekben is bővelkedő kortárs jazz-opera zeneszerzője Kovács Adrián. A 20 éves Bánki Jazz, a METTRIN, a Maladype, valamint afrikai és európai partnerek együttműködésében megvalósuló produkciót a nyár folyamán egy öt tagú zenekar közreműködésével adjuk elő Bánkon, majd Gyulán a Világirodalmi Klasszikusok Fesztiválján és Budapesten a Szemle Plusz versenyprogramjában.

A Maladype története album formájában is bővül. A formáció tízéves története most kiegészül a következő tizenöt évvel. Miért tartották ezt szükségesnek?

A tíz éves fennállásunkra megjelentetett magyar-angol nyelvű múltfeldolgozó album nagy sikert aratott, ezért fontosnak tartottuk az elmúlt tizenöt évet felölelő időszakot is megragadhatóvá tenni. A találkozások jegyében megszülető második kötet nemcsak az egyes előadásokat és alkotókat ismerteti, de a korszakokon átívelő sajátos működésről és a széleskörű kultúrdiplomáciai tevékenységről is keresztmetszetet ad. Törőcsik Maritól megtanultuk, hogy nem elég csupán előre tekinteni, időnként hátra is kell pillantanunk, hogy emlékeztessük magunkat arra, honnan indultunk és kik vagyunk. Ennek a gondolatnak a mentén dolgoztuk fel az elmúlt 25 évet, amely a befektetett munkát és odaadást tekintve, inkább tűnik ötvennek.

Egy díjat is alapít a Maladype, amelyet Gombár Judit tervezőről, egyetemi tanárról neveztek el.

Judit rendezői eszmélésem első pillanatától 2016-ban bekövetkezett haláláig előadásaim állandó látványtervezője volt. A Maladype és jómagam is rengeteget köszönhetünk neki, kivételes emberi-szakmai örökségét kötelességünknek érezzük ápolni és továbbadni. Habár a tánc-, a színház- és a filmművészet területén is számos alkotót „hozott helyzetbe” és saját korát túlszárnyaló alkotásokkal ajándékozta meg a magyar kultúrát, érdemtelenül kevés szó esik róla. A Gombár Judit Összművészeti Díj, amelyet a díj névadójának születésnapján, szeptember 13-án tervezünk először átadni, az ő fényes szelleméhez és univerzális tehetségéhez méltóan kívánja elismerni azokat az egyedülállóan kvalitásos művészeket, akiknek látásmódja új mércét állít a színház és a társművészetek jövője elé. A három fős kuratóriumot Tordai Hajnal jelmeztervező, Megyeri Léna tánckritikus és a személyem alkotja.

Gondolt arra, hogy újra színpadra lépjen színészként?

Én nem, de mások igen. Gyakran kapok felkéréseket, de a főleg külföldre összpontosuló életformám nem teszi lehetővé, hogy tisztességgel igent mondjak bármelyik ajánlatra. Egy különleges anyag nemrég mégis mozgásba hozta színészi érdeklődésemet. Ha sikerül valahogy megteremteni a megvalósításhoz szükséges időt akkor talán mégis engedek a ráhatásnak…