A magyar kül(gazdasági) politika állítólag „értékmentes és érdekelvű”, azaz kizárólag a magyar nemzeti érdek befolyásolja. Legalább is ezt állítja a kormány, amikor számonkérik rajta, hogy miért bizniszel háborús bűnösökkel (Putyin), latorállamokkal (Irán), meg tömeggyilkos afrikai hadurakkal (Csád). Ebbe az elméleti keretbe azonban nagyon nehéz beilleszteni azt a kirohanást, amelyet Orbán Viktor engedett meg magának a német kancellárral szemben, miután az utóbbi szóvá tette, hogy Orbán miért hátrált ki az ukrán hadihitelről szóló, már letárgyalt uniós egyezségből. Volt ott minden a náciktól a zsidókon át az ország kifosztásáig, csak egyvalami nem: annak józan belátása, hogy az adott gazdasági felállás milyen érdekelvű magatartást diktál(na) Magyarország mindenkori miniszterelnökének a német kollégájával kapcsolatban.
Németország messze a legfontosabb külkereskedelmi partnerünk: az exportunk közel harmadát ők szívják fel, az importunknak és a működőtőke-befektetéseinknek pedig a negyede érkezik tőlük. Összehasonlításul: Oroszország, amellyel szemben a magyar kormányfő soha nem merne hasonló hangot megkockáztatni (pedig, ha történelmi perspektívából nézzük, éppenséggel nekik is lenne miért beszólni – a megszállások hosszát elnézve talán még több is, mint a németeknek), nincs benne az első tízben.
Ha már itt tartunk: a külkapcsolatainkért felelős Szijjártó Péter 2022 óta talán ha négyszer kontaktált a német Annalena Baerbock-kal, miközben ugyanezen idő alatt 25 Lavrov-meetingre tudott időt szakítani – Szergej Lavrov a vizsgált időszakban ilyen nagyságrendben csak a belorusz külügyérrel randizott, de arról, hogy az orosz katonai megszállás alatt álló Fehéroroszország egyáltalán önálló állam-e, vagy csak egy orosz gyarmat, erősen megoszlanak a szakmai vélemények.
Szóval bármi is a meghatározó alapelv a német-magyar kapcsolatokban, egyszerűen nincs olyan néven nevezhető magyar érdek, ami az ilyen pokrócdurvaságú megszólalást indokolná vagy legalább megmagyarázhatóvá tenné Orbán Viktor részéről.
A német kapcsolat nélkül a magyar gazdaság egyszerűen értelmezhetetlen: a rendszerváltás nyomán úgy alakult, hogy ha a német ipar csupán csak köhint egyet, a magyar azonnal ágynak esik (és mint az elmúlt években láttuk, utána tartósan dögrováson is marad).
Ha a NER irányítói esetleg azon morfondíroznának, hogy Németország lesz a következő ellenség, akivel szemben a verbális ütközeteiket – a magyar választóközönség szórakoztatására – megvívhatják, azt alighanem érdemes gyorsan újragondolni, mielőtt még belevágnának. Az Orbán-rezsim háborúi csak a képzeletbeli ellenfelekkel szemben működőképesek: Soros György ellen, aki nincs jelen Magyarországon, még viszonylag könnyű volt győzelmeket aratni, de az például már most látszik, hogy Ukrajnával egy döntetlen is álom-eredmény lenne – a németek pedig nem Soros, és nem is az ukránok ligájában fociznak.
Bármit delirálnak Orbánék keleti nyitásról, diverzifikcióról meg konnektivitásról, a német reláció a következő évtizedekben is fajsúlyosabb lesz, mint az összes (poszt)kommunista diktatúra együttvéve (Kínát is beleértve); akkor is, amikor az Orbán-korszakra már csak egy túlságosan hosszúra nyúlt, sikertelen és mielőbb elfelejtendő sztoriként fogunk emlékezni. Arra a kis időre, ami ebből a 16 éves rémálomból még hátravan, igazán kár összeveszni velük; és pláne hiba lenne az értékmentesen érdekelvűnek hazudott külkapcsolat-ápolás jegyében. Nem kell Friedrich Merzet szeretni (bár éppenséggel ő is adott rá annyi okot, hogy szeressük, mint mondjuk Vlagyimir Putyin); elegendő ha olyankor, amikor a közelben van, Orbán Viktor megpróbál nem hisztis óvodásként, hanem önkontrollal rendelkező felnőttként viselkedni. Egy-két alkalomról lehet szó legfeljebb: később majd nyugodtan megírhatja az emlékirataiban, hogy mit gondol Merzről meg a német kereszténydemokratákról - akiknek amúgy elég sokat köszönhet, bár a hála, mint tudjuk, nem politikai kategória -: a bukása után, magánemberként, a német-magyar viszony tönkretételének kockázata nélkül.