Némi joggal érzik úgy az emberek, és nemcsak az agymosott homo sovieticusok, hogy régen minden jobb vót, de a kevert az régen is rossz vót. Mondjuk minden nem volt jobb, de az előző pártállam vége felé, a nyolcvanas évek kábé második felétől felpuhult az egész szahar, de a gazdaság mozgása akkor is agóniába fordult. A külpol akkor épp’ őrült hátszelet fújt a demokratikus erőknek, nem úgy, mint ma, amikor ellenkezőleg, ismét a zsarnokság felé leng a világlinga, ahogy erről már számtalanszor megemlékeztünk mi is. Magunk egész boldogult úrfikorunkban szemben álltunk a komcsi establishmenttel, mely visszafordíthatatlan károkat okozott a gazdasági hardvertől a kulturális szoftveren át a társadalom pszichéjéig mindenben, és éppen olyan hihetetlenül szaharul kormányoztak, mint Puffyék – másként szaharul, de sokféleképpen lehet szaharul kormányozni.
Ám a hatvanas évektől a kisemberek zömének a hétköznap Balcsi volt és Csinibaba. Körülöttem konszolidációt hullámzott a drága Balaton, nyugi volt, tél és csend és hó és halál. Ezentúl itt fogunk élni, lemerülünk, satöbbi. Nekünk volt először autónk, zöld Octavia, CA 93-19, és tévénk; vezénylem a Tell Vilmos (Rossiniból agyf@szított) főcímzenéjét, a harisnyanadrágos makk-felső minden epizód elején szaharrá lőtte az almát a kis fatojás Tell Vilike fején, a film azért mehetett, mert balos volt, ugye Tell Vilmos elvtárs harcolt a brüsszelita Gessler helytartó ellen, mint ma a mi molett inverz puffy Robin Hoodunk. Aki nem élt a hatvanas években, nem tudja, milyen volt az üzemi konyhai aranygaluska és az ancien régime édessége, noha, ahogy minden le volt butítva, úgy az aranygaluska is. Központilag írták elő a recepteket és a nyersanyaghányadot, sok liszt, sok zsír, sok konzerv, kis pénz, kis aranygaluska.
Nem véletlen, hogy Kádár maga vitte el a Tolbuhin körúton a Nagyvásárcsarnokba Margaret Thatchert, hogy büszkén virítson előtte a színek, formák és az árubőség tűzijátékával, ami a Nagycsarnok volt. Tessék nézni, ez Magyarország, mutatta a Vasladynek, aki a ZÖLDÉRT 934-es boltjában – a hétvégi bevásárlók gyűrűjében – cseresznyepaprika-füzért és befőttet, egy másik pavilonban konyakos meggyet, csokoládét és sajtot vásárolt. Majd „megállt egy idős vidéki bácsinál, hogy mézet vegyen a férjének. A kofa nem volt hajlandó pénzt elfogadni, Thatcher pedig ingyen nem kérte a mézet. Végül úgy egyeztek meg, hogy egyet kifizet, egyet pedig ajándékba kap. Érvelni nagyon tudott” – mondta a tolmácsa. És itt tényleg nem volt az a jegyrendszeres-sorban állós hiánygazdálkodás, mint mondjuk Romániában vagy pláne a Szovjetunióban, mindez a téeszből kinövő háztájin alapult, az itteni kvázi-piaci jelenségek aztán tovább ágaztak a melléküzemágak kifejlődésével az Új Gazdasági Mechanizmus háttérfüggönye előtt, mely a kiterjesztett kvázi-piaci elemek bevezetésével akart javítani az életszínvonalon, alapvetően természetesen a szocializmus fenntartása végett. O tempora, o mores! – a joggal sokat szidott komenizmusban a magyar agrárium teljesítménye csúcsra járt, például hús- és gabonatermelésben az első öt közé tartoztunk a világban, 1980-ban az egy lakosra jutó hústermelésben a második helyen álltunk, csak Dánia előzött meg minket, még 85-ben is másodikak voltunk búzatermelésben a hangyányi kis Kanada után mi, a 93 ezer négyzetkilométerünkkel és negyedikek voltunk hústermelésben Dánia, Hollandia és Ausztrália mögött, ami mai szemmel is óriási teljesítmény.
Mármost ha most nem jön egy minimum efféle új reformkor, akkor mehetünk a levesbe, feje tetejéről a talpára kell állítani a cuccot, ezt a csődközeli ántivilágot, az oligarchikus, centralizált autokráciát, a zsákutcás mucsai tudatlanságalapú ököljogállamot: hatalmak megosztása, sajtószabadság, kompetitív gazdaság és transzparens politika, civil társadalom, tavaszi nagytakarítás, ruszkik, haza, szabadság, elvtársak, szabadság, Európa – ennyike, hogy az állampárt főeszét idézzem.
