Máig elevenen él bennem, ahogy esti kórházak elhagyatott folyosóin sétálok le-fel Duskával a nyakamban, mert valahogy mindig lefekvés után vagy közben jöttek elő a bajok. Ő a cumisüvegét lazán a fejemnek támasztotta, és csöppet sem tűnt megilletődöttnek a baljós csöndben, sőt, később azt is bevallotta, hogy imádott kocsikázni az éjszakai Budapesten. Nem egyszer el is szundított a végére. Szerencsére sosem volt igazi krízis, mintha a törődés, az odafigyelés, az izgalom már önmagában is gyógyszerként funkcionált volna, persze olykor igazi tablettákra is szükség volt.
Hasonló, de valahogy mégis egészen más, ha a kutya lesz beteg. Egy négylábú ugyanis nem tud panaszkodni, nem lehet felitatni a könnyeit zsebkendővel. Egy kutya, ha beteg, csak pislog nagyokat, a szeme elveszti a csillogását, és úgy kér segítséget, hogy igazából nem is kér segítséget. Lefekszik a gazdi lábához, vagy bágyadtan elvonul. Látszik rajta az, ami igazán megdöbbentő, hogy ő, kétéves lényként, ha kell, azzal is megbékél, amivel mi, emberek nem nagyon szeretünk szembenézni. Mert ő tudja, érzi, hogy a természet rendje, hogy időnként kiszórja azokat is, akik nem tűnnek gyengének, mégis legyengíthetők, mert egyszerűen ez is hozzátartozik az élethez, a rettentő sérülékenység és váratlanság. Szóval nem rémület ül ilyenkor a tekintetében, nem az élethez való görcsös ragaszkodás, hanem valami melankolikus szomorúság, ami inkább a beletörődésbe hajlik, és ami mindenkit felkavar, aki amúgy nem gyakorló pszichopata.
Épp Pesten voltam, amikor felhívott a nejem, hogy baj van Bellával, nyolcszor hányt egy nap, nem eszik, nincs kedve semmihez, ami a mi örökmozgónknál szinte elképzelhetetlen, hiszen matricaként van velünk mindenütt töretlen lelkesedéssel, mint egy észak-koreai küldöttség a Nagy Vezető színe előtt. Most pedig jött az infúzió, mert már a kiszáradás fenyegette, meg a röntgen, ami csak egy fehér foltot mutatott valahol a gyomor előtt, ami nem lehetett szilárd tárgy (nem egy legó-, fa- vagy kötéldarab), viszont mégis elzárta az utat.
Mit nem adnék, ha amolyan dr. Dolittle-ként értenék a nyelvén, és megbeszélhetném vele, hogy mit érez. Van-e benne félsz, alkudozik-e magában a teremtőjével, ahogy én alkudoztam pár hónappal ezelőtt, vagy maximálisan bízik bennünk és az orvosaiban, hogy ezt is megoldjuk valahogy, miként az a varázslat sem okoz nehézséget, hogy minden nap van kaja és séta, és a fedél a fejünk felett megvéd minket minden viszontagságtól. Mert biztos van valami közös bennünk, eleven lényekben, amikor a létünk meginog, amikor hirtelen közeledni érezzük a távolinak hitt elkerülhetetlent. Engem már az is megrázott, amikor megtudtam, hogy a frissen nyírt fű erős illata, amit mi, emberek hajlamosak vagyunk kellemesnek mondani, hiszen a rendet, a formába kényszerített szépséget idézi meg, az voltaképpen a növény segélykiáltása.
Aztán világosan megmondták, hogy ha az a valami nem tűnik el magától, akkor már csak a műtét jöhet szóba, így aztán röntgenezni kellett reggel és este, figyelni a belek szeszélyes mozgását. És persze kapott gyógyszert, mert valamilyen vírus is szóba jött, aztán megint infúzió, a fejemben csak úgy peregtek az eurós nullák, mert voltunk olyan naivak, és nem kötöttünk biztosítást Bellára – hiszen fiatal kutyának mégis mi baja lehet? De aztán el is szégyelltem magam, hogy a konyhapénzt sajnálom, amikor egy családtag (mert nálunk Bella annak számít) életéről van szó; a nagymamám kapcsán se merült fel soha, hogy azt az antibiotikumot inkább már nem kellene kiváltani, mert akkor veszélybe kerül a nyaralás. Meg különben is, kinek lenne kedve a Cinque Terre élénk színeit nézegetni úgy, hogy tudja, nem várja otthon az önfeledt csaholás?
Egy kutya hűsége igazából számomra épp olyan rejtély, mint az a vak elkötelezettség, amit én érzek iránta. Így hát úgy izgultam otthon, mint a szülőszoba előtt a kezüket tördelő apukák, hogy minden rendben legyen, ne kelljen elbúcsúzni ettől a fekete gomolyagtól, aki azt sem képes felfogni, hogy vasárnap reggel szeretnék legalább egy félórával többet aludni. Aztán végül hallgatott ránk a négylábúak istene, három nap után a fehér folt ahogy jött, úgy el is tűnt, Bella kedve és szertelensége szinte gombnyomásra visszatért, már nyoma sincs a merengő, filozofikus tekintetnek, csak az életteli huncutságnak. Mi ennek örömére kifizettük a borsos számlát, és jó nagyot futkároztunk a parkban, megint megpróbálni utolérni az utolérhetetlen mókusokat és a dolmányos varjakat. De az eset nem múlt el nyomtalanul: Bella azóta, ha lehet, még ragaszkodóbb, és még jobban örül nekünk (akkor is, ha csak a mosdóban „tűnünk” el fél percig), ha lehet ezt még egyáltalán fokozni. Dolgozik a kutyaszív, ami kicsiben számomra legalább olyan nagy, mint a világ csodái. Szemirámisz függőkertje vagy a piramisok. Csak valahogy nem kap akkor felhajtást, pedig biz’ isten megérdemelné.
