– Nem kell pánikba esni. Fogsz egy ollót, és amikor éppen arra jársz, lecsippentesz a szőrükből egy-egy fürtöt. Tavasz végére lehet, készen is leszel – mondta félig viccesen, félig talán komolyan egy jó ismerősöm, amikor arra panaszkodtam: egyre nehezebb ilyenkor tavasszal olyan embert találni, aki gyorsan és hatékonyan lenyírja két gyimesi rackánkat. Volt nekünk segítőnk, szakavatott idős úriember, ám látása sem a régi, keze is ügyetlenebb, tavaly is csak hosszas rábeszélésre állt kötélnek. Akadnak két-három fős profi brigádok, jellemzően a Hortobágy környékén, az ottani gazdaságokat és nagyobb termelőket kiszolgálva, s amikor van szabadidejük, messzebb vidékre is eleveznek. A mi környékünkön is felbukkannak, két birkáért azonban nem tesznek kitérőt – mondta a sokadik ilyen kis csapat főnöke. Azt javasolták, vigyük a két birkát arra helyszínre, ahol épp dolgoznak, de ez még bajosabb. A mi két jószágunk alapvetően ijedős, már attól is hanyatt-homlok menekülnek, ha ritkán látott családtaggal közelítünk feléjük. Az sem kivitelezhető, hogy „meglasszózzuk” őket, s úgy vezetjük ki egy utánfutóra: a mázsás állatot nemigen tudnánk keresztül húzni a hosszú kerten át, ki az utcára, fel a platóra.
Megváltozott a világ, nem kell már a gyapjú, nincs, aki megvegye. Ha fizet is érte valaki, abból legfeljebb a birkanyíró csapat honoráriumát lehet kifizetni, főleg ha nagy létszámú a nyáj. Régen ez másképp volt, akkoriban az eladott gyapjú ára akár az egész állomány átteleltetését fedezte, ma meg örül a gazda, ha nem termel vele veszteséget. Más lenne a helyzet, ha a magyar textilipar nem ment volna tönkre, nem kis részben a beáramló tengernyi távol-keleti cucc miatt, de hát ezen sincs mit siránkozni.
Sok mindenre ráveszi az embert a szükség: évek óta magunknak sütjük a kenyeret, főzzük be a lekvárt, szörpöt, sőt, kecskeólat és nyári árnyékolót is magunk eszkábáltunk. Termelünk zöldséget, gyümölcsöt, csak hogy ne kelljen mindent a boltban megvenni.
Férfi frizurát is nyírunk, ha kell, mióta profi ollót vettünk ehhez, gördülékenyen megy, na de egy birka, az egészen más tészta.
Hiába láttuk a Hortobágyon egy tanyán riportot készítve, miként dolgozik csapatával egy balmazújvárosi szakember, farára ültetve előbb az állatot, majd egy elektromos fésűs nyíróval fejtől farokig letolva gyapjút, mindenféle előképzettség nélkül nem kezdenénk bele egy ekkora vállalkozásba. Már ott elakadunk, hogy milyen szerszámot kellene megvásárolnunk: a húszezrestől a majd félmilliósig számtalan típus van, ember legyen a talpán, aki kiválogatja a megfelelőt. Egy ilyen szokatlan helyzet kész feszültségforrás, a legnagyobb lelki nyugalommal nekiindulva is tuti összeveszés a vége, nincs az a birkaideg, ami nem feszül bele egy ilyen eseménybe. Ráadásul nemcsak az idegrendszert, az izmokat, a nyakat, a gerincet is próbára teszi a merev testtartásban végzett munka, s akkor az állat megpróbáltatásairól nem is beszéltünk.
Így állunk most birkanyírás fronton, tanácstalanul.