Most éppen a szendvicsgeneráció a megnevezése annak a 40–50 év közötti korosztály tagjainak, akiknek már vannak gyermekeik, akik éppen a tomboló kamaszkort élik vagy gimnazisták, és még gondoskodni kell róluk. Ugyanakkor ott vannak a szülők is, akik már olyan korban járnak, hogy szükségük van segítségre mind fizikailag, mind az ügyes-bajos dolgok intézésében, amelyek egyre inkább digitálisan zajlanak. Két oldalról közrefog a kenyér, és mindegy, hogy sajt vagy, avagy parizer vagy odabent a két kenyérszelet között, mindenképpen össze leszel nyomva. A folyamatos megfelelési kényszer, a helytállás kényszerűsége felőröl a mindennapokban, hiszen mindenhol jelen kell lenni, és lássuk be, ez időben sokszor kivitelezhetetlen.
Ha megállunk egy pillanatra, és feltesszük magunknak a kérdést: Hol vagyok én ebben a rendszerben? Ki vagyok én? Borítékolható, hogy megdöbbenünk. Mivel alig jut idő saját magunkra. Csak loholunk egyik helyszínről a másikra, munkahelyről iskolába, onnan edzésre, majd a nagyihoz, hogy adjunk a homlokára egy lefekvés előtti puszit. Mire hazaérünk, épphogy bekapunk valamit, zuhanyozunk és dőlünk az ágyba, mint akit fejbe vágtak egy husánggal. Majd reggel kezdődik minden előröl.
Így telnek a napok egymás után, miközben újra és újra ott suttog a kérdés a fülünkben: ki vagyok én? Így akarok-e tovább élni?
Ha megállunk, és őszintén vagyunk magunkhoz, rájövünk, hogy egy dolgot biztosan tehetünk. Megtanulunk kapcsolódni önmagunkhoz. Megértjük magunkat, hagyunk időt az önismeretre. Ha tudatosan adunk időt magunknak, akkor megtaláljuk a kérdéseinkre a válaszokat. De az is lehet, hogy már a kérdéseink sem lesznek relevánsak. Ha figyelsz önmagadra és ezt minden nap megteszed magadért, akkor már nem mondhatja meg neked senki, hogy milyen életet kellene élned, és milyennek kellene lenned.
Ez a szendvicsnek nevezett generáció még úgy nőtt fel, hogy nem ismertük a mobiltelefont. Nem árasztották el az agyunkat rengeteg információval, amikre valójában nincs is szükségünk. Kezdetben vonalas telefonok voltak a lakásokban, tehát ha megbeszéltünk egy randit, akkor ott voltunk időben. Maximum késtünk tíz percet, de az még simán belefért. Együtt voltunk a szabadban, készülékek nélkül. Aztán megérkezett az okostelefon, és a rengeteg információ. Senki nem készítette fel ezt a generációt arra, hogyan kell alkalmazkodni a modern élet kihívásaihoz, hogyan kell nemet mondani a temérdek digitális áradatra, ami körülvesz minket.
Nem volt időnk megtanítani a gyerekeinknek, hogy a legnagyobb időrabló az agyon digitalizált világunk, és a telefon nemhogy összeköt, hanem elválaszt minket egymástól.
Senki nem mutatott utat ebben az új rendszerben, nem irányították a figyelmünket arra, hogyan maradjunk önazonosak az információk dzsungelében. Maradt a mindennapi stressz, a megfelelési kényszer, miközben szépen lassan felőrlődünk, és sírba tesznek. Viszont még itt vagyunk, és addig változtathatunk. Elsősorban önmagunkon, a saját megbecsülésünkön. A változások mindig alulról indulnak felfelé. Belülről kifelé. Ha felismerjük, ha kimondjuk azt, amit nem mertünk, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, elindul a folyamat, ami megozza az új szelek illatát.
