Mi tagadás, sokszor lett volna rá ingerem, hogy lehallgassak valakit, de aztán soha nem jött össze. Igaz ebben jelentős szerepet játszott a technikai ügyetlenségem – ma úgy mondanánk: boomerségem –, de talán a félelmem, a lebukás veszélye is. Egy alkalommal, gondoltam, összeszedem a bátorságom, és viszek magammal egy lehallgatásra alkalmas eszközt. Előzetesen Simicska Lajossal beszéltem telefonon, ő hívott, abszolút nem ismertük egymást. Azt kifogásolta, hogy minden nap írunk róla valami rosszat. Ez, nyilván, még akkor történt, amikor Simicska meghatározó ereje volt a Fidesznek és így a magyar közéletnek. Fölényeskedve beszéltem vele, de nem azért, mert ilyen bátor voltam, egyszerűen azt hittem, hogy valaki szórakozik velem. Tamás Ervinre, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettesére gyanakodtam, ő szokott ilyen viccekkel élni. Még azt is mondtam, Simicska úr, miért nem beszélünk személyesen, miért telefonon mondja el az aggályait. Miért, kérdezte, hajlandó velem tárgyalni? Hát persze válaszoltam, pláne ha hirdet is nálunk… Rendben, így S.L., öt perc múlva felhívja valaki…
És öt perc múlva valóban érkezett egy telefon, ma már talán azt is leírhatom, hogy az illető Fonyó Károlyként mutatkozott be, és azt javasolta, hogy néhány nap múlva találkozzunk a Déryné étteremben. Mire letettük a telefont, már tudtam, hogy nincs szó beugratásról, de attól még szó lehetett valami provokációról.
Járt az agyam, hogyan tudnám kivédeni az esetleges lejáratást, gondoltam arra, viszek magammal egy ügyvédet, vagy eldugok valahova egy magnót, bármit, ami alkalmas a lehallgatásra.
Akkoriban anyagilag nagyon rossz bőrben volt a Népszava, nagy szükségünk volt, lett volna hirdetési bevételekre. Tudtam persze, hogy a Simicska-birodalom nincs rajta a mi térképünkön, és éppenséggel a Népszava sincs rajta az övén. De hát a szükség nagy úr, ám felkészületlenül se mehetek oda. Sok mindenkivel megosztottam a dilemmát, mégsem jutottam előbbre, így aztán se ügyvédet, se lehallgató készüléket nem vittem oda.
Nem is lett volna rá szükségem, Fonyó nagyon rendes partnernek bizonyult, később is többször találkoztunk még, kifejezetten korrektnek ismertem meg. És a lényeg, meg is állapodtunk, jöttek a Vegyépszer hirdetések. Így aztán az egyetlen lehallgatási ötletemnek ez lett a vége.
Mindez pusztán arról jutott eszembe, hogy a heti hírek döntő többsége arról szólt, hogy ki hogyan hallgatta le a másikat; a magyar politikai élet valósággal egy nagy magnetofonná vált. Tudom persze, hogy magnetofont írok, ez is csak a boomerségemet bizonyítja; ki használ ma már ilyen készüléket? Sokkal modernebbek az eszközök, láthatatlanok, távoliak és közeliek egyaránt. Az ellenfelek ellenségek, szinte kötelező róluk lejárató felvételeket készíteni, nem mintha manapság ezek bármit képesek lennének eldönteni.
Amúgy az én Simicska-megállapodásom sem tartott, akkor sokáig: az MSZP akkori választmányi elnökétől kaptam egy dörgedelmes levelet – sőt: kettőt is –, amelyben tudatta velem, hogy erkölcsileg lejárattam a pártját. Úgyhogy le kellett állítani a hirdetést. Maradtunk, akik voltunk: szegények.