Már be volt készítve, hogy miről írok. Arról, hogy egy idő után minden korszak előállítja a maga emblematikus önarcképét, ami aztán beleég az utókor tudatába. Így látjuk a Horthyt fehér lovon a giccses méltósággal és cifra hatalommal, Rákosit a búzakalász közepén, ahogy az álszeretet álmosolyával simogatja a valódi kalászt. És igen, így fogjuk látni Orbánt is, ahogy macskával az ölében Magyarország kereresztapjaként ül a bőrfetelben, és intézi a nagyranőtt família ügyeit: a maga piszkos becsületességével, aminek szinte minden eleme büntetendő volna. Csak ennek épp nincs romantikája, nem kívánkozik vászonra, mert minden ízében pitiáner és nevetséges.
Erről akartam írni bővebben, amikor megláttam reggel a szomorú hírt, hogy elment közülünk Nádasdy Ádám. Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, de az biztos, hogy ha száműznének egy lakatlan szigetre, az ő könyveit biztosan magammal vinném. És nem azért, mert korszakalkotó költő lenne, aki a maga képére formálta a magyar lírát, vagy asztalt átszakító regényeket teremtő író, miközben a magyar irodalom megkerülhetetlen alakja szerzőként, fordítóként, mindenként. Hanem azért, hogy soha ne felejtsem el azt az attitűdöt, ami mélyen átlengte a műveit. Azt a nagyvonalúságot és szerteágazó tudást, amit oly elegánsan és hitelesen képviselt az utolsó pillanatig. Azt a szelíd következetességet és szigort, amivel a polgári értékrendet védte a maga örökös kíváncsiságával, amely minden írásának elképesztő tágasságot kölcsönzött. És még valamit, ami olykor kissé nyálasnak és kissé idejétmúltnak tűnik, de vele kapcsolatban nagyon igaz: sokkal több szeretet volt ezekben a sorokban a világ és az embertársai iránt, mint a legrózsaszínűbb lektűrökben. Ezért is lehetett az ő műveivel úgy feltöltődni, mintha csak egy folyton megújuló energiaforráshoz csatlakoznánk.
Azt hiszem, az ő szemével tanultam meg látni és érteni Londont és az angol nyelvet, a melegeket és az elfogadást, amely nem csupán az együttélésnek, hanem mindenféle tudás megszerezhetőségének egyik alapköve, hiszen nyílttá és befogadóvá tesz. Azt talán mondanom sem kell, hogy a szűkkeblűségben és köldöknézésben lassan világrekordot döntögető kies hazánkban mennyire fog hiányozni ez a szemlélet. Ez az európaiság, amely mégis hamisítatlanul magyar volt. Mentes volt tőle minden ujjalmutogatás vagy megbélyegzés. Egyik kedvenc mondatom tőle ez: „Nem a dzsihád a mi lételemünk.” Mert szerinte épp ez az európai kultúra lényege: „ne legyünk túl erősek, ne legyünk túl hatalmasak, lehetőleg ne töröljünk el semmit”. Nem mindig jött ez össze, mert akadtak olyan keresztapák, akik ezt másként gondolták, de a minket körülvevő kultúrát mégiscsak ez alapozta meg, éltette és élteti most is.
Nem lehet ezt elég sokszor hangoztatni egy olyan országban, ahol a népesség egy része folytonos „dzsihádban” ég, és a legszívesebben mindent eltörölne, amit a túlsó oldalon lát, legyen ott bármi. Az, hogy Nádasdy velünk volt, mindig adott egy kis megnyugvást. Pár korty levegőt a béke szigetén.