Életművének sokoldalúsága annyira páratlan, hogy félő: műfajainak még egy tüzetesebben végiggondolt listája sem lehet teljes. Munkássága szélesebb a hagyományos „irodalmi ember” (literary man) szerepkörénél, hiszen nagy hatású nyelvművelő, valamint dramaturg, szakavatott színházas is volt. Leginkább tehát klasszikus értelemben vett bölcsésznek nevezhetjük, a tudós-művész-tanár értelmiségi ritka képviselőjének, aki komoly nyelvtudása, professzionális világirodalmi tájékozottsága révén a szellemi értékek közvetítésében szintén maradandót alkot. Az igazi bölcsész – Nádasdy egyik írása is kiemeli ezt – „sosem specializált, vagy ha van is specializált képzettsége-mestersége, a társadalomban mégsem specialistaként, hanem bölcsészként nyilvánul meg”. Lényege szerint tehát „általános kultúrmunkás”.
„Minden műfaj jó, az unalmasat kivéve” – mondotta állítólag Voltaire, s ez a bonmot Nádasdy pályáját is jellemzi. Az ihlető élmény természetének megfelelően alkotói műhelyéből versek és novellák, műfordítások vagy esszék kerültek ki. E mindenképp izgalmas változatosságon belül azonban az alapvetően mindvégig szabadelvű értékrend, a felvilágosult – ekként a toleranciára épülő – humanista világkép reprezentálja az állandóságot.
Korszerű Shakespeare-fordításai mellett külön ki kell emelnünk a monumentális Dante-mű, az Isteni színjáték átültetését, amely – folytatva Babits örökségét, ám elhagyva a rímelés kényszerét – a jelenünk magyar nyelvén szólaltatta meg a világirodalom e klasszikusát. Szintén
felbecsülhetetlen értékű az a nagy vállalkozása, hogy mintegy „lefordította” a tradicionális magyar drámairodalom remekeit: a Bánk bán, a Csongor és Tünde, valamint Az ember tragédiája kerülhetett ezáltal jóval közelebb a ma befogadóihoz, elsősorban a középiskolás fiatalokhoz,
akik számára az eredeti már többnyire idegenül hangzott, némely fordulata pedig egyszerűen érthetetlen maradt. E kivételes gondosságot igénylő munkák is evidenciaszerűen „nemzetünk csinosodását” (Kármán József) szolgálják.
Meghalt Nádasdy ÁdámNádasdy Ádámot sokan onnan ismerik, hogy Kálmán Lászlóval együtt ő vezette a Klubrádió rendkívül népszerű, Szószátyár című nyelvművelő műsorát, mely – szakítva a némiképp iskolamesteres előzményekkel, a kioktató stílussal, egyáltalán a szabályfetisizmussal – megengedő volt ugyan a sztenderdtől eltérő alakzatokkal, fordulatokkal szemben, ám folyamatosan tudatosította az irodalmi változatot is. A választás tőlünk függ – sugallták. Összehasonlító és történeti szempontjaikkal pedig érdemi módon járultak hozzá egy árnyaltabb nyelvszemlélet kialakításához. A rádióműsorban persze, azért kaphatott kulcsszerepet, mivel a lingvisztikai érdeklődés pályája egészét jellemezte: nyelvészeti írásainak igen vaskos kötetét – Szmoking és bermuda címen – nemrég a Magvető adta ki egyéb műveihez hasonlóan.
Valódi – példaadó – társadalmi tettnek bizonyult, hogy másságát a nyilvánosság fórumain is tudatosan vállalta. Írói életművének szintén fontos része az a novellasorozat, mely a melegek sajátos konfliktusait (például a saját nemhez való vonzódás sejtelmeitől a tudatosulásig vezető, sosem magától értetődő, hanem inkább gyötrelmes, vívódásokkal teli folyamatait), a belső késztetés és a még jelentős társadalmi/mikroközösségi/családi elutasítottság ellentéteit ábrázolja, miközben folyamatosan hangsúlyozza:
az érzelmek, a „vonzások és választások” hullámzásai pontosan ugyanazok, mint a többségiek esetében.
Az angol nyelv tudós és szakmája iránt szenvedélyesen elkötelezett tanáraként is a más kultúrák iránti nyitottságot képviselte, igen kártékonynak ítélve a xenofóbia valamennyi változatát. A kultúrák közötti megértést roppant tanulságosan, egyszersmind olvasmányosan segítették azok a londoni levelei, melyek közül nem egy a hétvégi mellékletünkben, a Szép Szóban jelent meg először, utóbb könyv is született belőlük. Halálával lapunk pótolhatatlan értékű szerzőjét veszítette el.
Utolsó verseinek egyikében (Átcsapott a hullám) megrendítő sorsmetafora tárul elénk: „A hajó imbolygott, csúszott a fedélzet. / Ő meg nagyokat szánkázott, ha dőlt, / kapaszkodott kötélbe, vasba, emberekbe. / Férfiasakat ölelt, exkuzált. / Minek kellett erre a nyavalyásra szállni, / hiszen lett volna széles és stabil? / Ezen most szíre-szóra átcsapkod a hullám, / már nem is figyelt oda, hogy vizes. / Csak a távolba nézett, és próbálkozott, / hogy változatlanul egy pontra nézzen.” Itt az elhagyott biztonsággal szemben a kiszámíthatatlannak tűnő saját út próbatételei válnak hangsúlyosakká – tudatosítva bennünk a nonkonform művészértelmiségi lét folytonos kihívásait.
Ugyanakkor irodalmi művek és alkalmi megnyilatkozások sorában vallott arról, hogy a polgári kultúra, mentalitás, értékrend világában érzi otthon magát. Ma tehát, amikor a társadalmunkat végletesen és csaknem végzetesen megosztják, amikor gáttalanul zúdítják ránk a gyűlölködés szennyét, amikor barbár indulatokat gerjesztenek, fokozottan időszerűek az emberiesség, a civilizáltság elemi gesztusai. Nádasdy Ádám már most nagyon hiányzik.
