Beck Tamás: Idefent

Tulajdonképpen megvalósult minden, ami odahaza még távoli ábrándnak tűnt fel András előtt. Majdnem minden. Saját íróasztalánál ül, miközben kifogástalanul szabott, könyökvédős kasmírzakója feszül rajta a hosszúra nyúlt ebédidők alkalmával magára szedett pluszkilóktól. A szokás hatalma teszi, hogy többnyire bonbont nassol egy herendi porcelán cukorkatartóból, és merengve nézi a Váci úton hömpölygő forgalmat. Számára idefentről mindössze egy hangyaboly nyüzsgése a társadalom. Mutatóujjával időnként megmozgatja a kurzort a képernyőn, hogy úgy tűnjön, csinál valami hasznosat is. Beosztottjai Andrást dandynek tartják ugyan az őt körülvevő luxus miatt, mégis elmondhatatlan hálát éreznek iránta, amiért naphosszat gondolataiba merülve figyeli a világ folyását ahelyett, hogy őket vegzálná. Megteheti, hiszen egytől egyig reménytelennek tűnő büntető- és polgári pereket győzelemre vivő jogászokból válogatta össze a csapatát.
Ebbe a valószínűtlen tökéletességbe azonban belerondít az a körülmény, hogy a toronyháznak az ügyvédi iroda alatti szintjén helyet kapott egy összkomfortos garzon, az ott lakó elaggott karmester pedig újabban az ember halandóságára emlékezteti környezetét, tudniillik ki tudja, mikor esedékes temetési szertartására válogatja össze a komolyzenei anyagot délelőttönként. Alighogy megjelennek a csipás szemű sztárügyvédek munkakezdéskor, s a frissen lefőtt feketébe kortyolva a feledésnek adják át éjszakai álmaikat, odalent az aggastyán a bakelitlemezre helyezi a hangszedőt, hogy a következő pillanatban fülsiketítő erővel felharsanjon Chopin Gyászindulója vagy éppen az Adagio. András nem hajlandó követni kollégái példáját, és füldugót használni, mintha egy különösen zajos üzemben melózna. Így hát akarja, nem akarja: a zenetörténet klasszikusainak hallgatása közben az ő gondolatai is az örök vadászmezőkön járnak. A kurzor ilyenkor összevissza ugrál előtte a monitoron, a bonbon pedig olyan gyorsan elfogy, hogy le kell ugrasztania egy slapajt édességért a közeli élelmiszerboltba.
Ha már semmi nem segít, mégiscsak megpróbál belefeledkezni valamelyik különösen nagy port felvert, országos visszhangot keltő büntetőügybe, csak az őrjítő muzsika valahogy el ne jusson a tudatáig. De persze a csoportos lincselés meg az anyagyilkosság is rögtön az elkerülhetetlen véget idézi fel Andrásban. Kedvetlenül löki hát odébb az aktákat, felugrik székéről, s a páratlan panorámát kínáló ablakhoz lép. Az alant nyüzsgő hangyabolyt figyelve töpreng magában. Talán ha konzervatóriumba jár annak idején, élvezné ezt a zenebonát. Mivel azonban reáltagozatos volt a gimnáziumban, némi természettudományos műveltséget szedett föl magára. Tisztában van azzal, hogy az általános relativitáselmélet értelmében idefent sebesebben telik az idő, mint a talajszinten. Ha csupán milliomod-másodpercekkel is, de itt, az irodában mindenkinek felgyorsul az öregedése. András arcából kiszalad a vér, megszeppen ettől a gondolattól. Feltűnés nélkül hátrasandít, tekintetét lopva végighordozza munkába merült beosztottjain. Vajon melyiküknek jut majd eszébe először, hogy élete megrövidítéséért kártérítési pert akasszon András nyakába?