„Az egész magyar társadalom azt választotta, hogy enged a sötét erőknek, a gyávaságnak, a felelősséghárításnak”

Nagyon sok mindenről szól a film: egy állat drámája, hogy szaporodjon, embercsempészet, maffia, működésképtelen emberi család – mindez Görögországban. Mi volt a legfontosabb?

Nincs fontossági sorrend, de ha ki kell emelnem egyet, akkor nekem a tyúk volt a legfontosabb. Egy olyan filmrendező mint én, folyamatosan azon gondolkodik, hogyan tudna hatékonyabban filmet készíteni. Hiába gondolkodom páncélos lovagokban, meg űrhajókban, hogyha egyszerűen erre nincs lehetőségem, akkor rögtön jön az önkorlátozás: egy helyszín, egy szereplő, aki talán nem is ember, mert a tyúk talán nem kér pénzt. Az anyagiakon túl az is érdekel, hogy mennyi az emberben az állat, és mi tesz minket emberré. Most már bizonyított tény például, hogy néhány állat szintén nevet, mint az ember.

Biztos vagyok benne, hogy a kutyám engem rendszeresen kiröhög.

Ugye? Amikor az embernek például állata van, pontosabban állat barátja van, kutyája, macskája, disznója, egyébként a tyúk is alkalmas erre, akkor rögtön tudja, hogy nagyon-nagyon sok mindenben, érzelmileg és az élet megélésében nagyon hasonlóak vagyunk, mintha ugyanabból a tőből származnánk. Az embernek lehetősége van véleményt formálni, az életről gondolkodni, és megadatott neki a döntés felelősége. Egy tyúk mindig az univerzumtól kapott kóddal működik, a természet felhívására teszi a dolgokat, és hatékonyan próbál túlélni és utódokat nemzeni. Ehhez képest az embernek, akiben egyébként ugyanezek a programok futnak alapvetően, mégis megvan az a képessége, hogy átlássa a dolgokat, gondolkodjon a saját létezéséről, múltjáról, jövőjéről, és ebben saját - és itt a legfontosabb szó - felelősségteljes döntést hozzon. De vannak emberek, akik erről a plusz dimenzióról simán lemondanak, és hagyják, hogy csak történjenek velük a dolgok.

Legyenek azok akár önsorsrontó események?

Az adott pillanatban nem lehet tudni, mi az önsorrontás. De persze, felelősséget sokkal nehezebb vállalni a döntéseinkért.

Mennyire fontos, hogy Görögországban játszódik a film? Elvégre maffia, migránsok, embercsempészek és tanyák nálunk is vannak.

Egyáltalán nem fontos, ez a történet a világon bárhol játszódhatna. Ezt akkor írtam, amikor tudtam, Magyarországon nem fogok filmes lehetőséghez jutni, színtisztán politikai okok miatt. És ezt a politikai okot nem én teremtettem, hanem az a hatalom, ami jelenleg így gondolkodik. Tehát ezt a filmet simán el lehetett volna mesélni Magyarországon, mint ahogy Mexikóban, ahová eredetileg írtam, de mire kész lettem, a külföldieknek nem igazán kedvező politikai erők kerültek hatalomra és nem fogadtak be, mint mondjuk Bunuelt vagy Eisensteint. Ugyanakkor ezt a történetet bárhova tudtam adaptálni, így amikor a görög származású német koproducerünk megkérdezte, hogy át tudnám-e helyezni a történetet, igent mondtam. Az persze nagyon fontos volt, ha már Görögországban forgattunk, akkor viszont legyen autentikus. Ismerjük meg azt a helyet, hogyan épülnek fel az emberi kapcsolatok, hogyan beszélnek egymással.

Mennyi idő állt erre rendelkezésre?

Mi a négy évvel ezelőtti választás után fogtuk a családot, és kiköltöztünk Görögországba, a forgatás előtt bő évet szántunk az ismerkedésekre. A filmkészítésben az a nagyon jó, hogy nem kicsit kell megismerned azt a kultúrát, hanem nagyon-nagyon a mélyére kell ahhoz ásni, amennyire csak lehetséges, hogy egyáltalán el tudjanak kezdeni működni a dolgok, és ne hamisat állíts a filmben.

A görögök kíváncsiak voltak a magyar gyökereire?

Szerintem nem, de lehetőséget adtak arra mégis, hogy filmet forgassak. Ők a fesztivál sikerekkel rendelkező filmrendezővel dolgoztak együtt, mintsem hogy kíváncsiak lettek volna arra, hogy milyen kultúrkörből jövök és onnan mit hozok. Amúgy, ahogy mondtam, célirányosan idegen környezetre írtuk a forgatókönyvet. Korábban nem tudtam kilépni a külföldi piacra, mert az összes forgatókönyvem arról szólt, hogy mit jelent Kelet-Európában létezni, milyen magyarnak lenni, mik a mi hőstörténeteink. Volt egy Toldi- és egy Rózsa Sándor-forgatókönyvem készen, a Sömmi. Ezek nem érdekelték a külföldieket, visszakérdeztek, hogy miért nem Ivanhoe vagy Robin Hood sztoriját akarom elmesélni, ha már ők finanszírozzák. Szinte azonnal lepattantam a nemzetközi producerekről, pedig még az átírásokat is felajánlottam. Mindig is azt a fajta filmgyártást szerettem, ami nagyon erősen gyökerezik oda, amit az ember ismer, ugyanakkor univerzális szintje van, és miközben nagyon magyar, könnyen lehet nézni és értelmezni a világban. Szerintem ilyen a Hukkle és a Taxidermia, meg az összes eddigi művem. Nem akartam semmilyen szempontból továbbállni, de eldöntöttem, készítsünk egy olyan filmet, melynek egyáltalán nincsenek magyar gyökerei, vagy ha mégis vannak, az csupán én vagyok, meg az alkotótársaim, akik magyarok. Ekkor jött az a gondolat, hogy a főszereplő ne is ember legyen.

Térjünk vissza a híres Simó-osztályhoz. Rendszerváltó korszakban tűntek fel, mely reményekkel teli jövőt projektált. Aztán megváltozott minden, ön is emigrációt választotta. A generációs csalódás mikor érte utol?

Én „ideiglenes eufóriának” nevezném a 90-es éveket, amelyben egyértelműen azt éreztük, hogy vége a régi világnak. Magyarország olyan történelmi helyzetben volt, ami soha előtte nem volt ebben az országban. Nem akarta akkor senki elfoglalni. A nagy orosz birodalom, a Szovjetunió összeomlott és megzavarodott, az európai, a nyugat egyelőre csak esetleges piacot látott a Keletben, de igazából még nem ugrott teljesen ránk. Ez csodálatos pillanat volt, amikor azt éreztük, hogy, na most kezünkbe vehetjük a dolgokat, és megnézhetjük azt, milyen az, amikor a magyarok csinálnak maguknak egy szuper jó államot. Ez valóban euforikus időszak volt. A Simó osztály a 2000-es évek elején robbant be, amikor még mindig tartott a különböző birodalmak és a rendszerváltoztató erők zavarodottsága. A jelenséghez a soha nem változó titkosszolgálatokat is ide értem. Ők is zavarban voltak, hogy kihez kapcsolódjanak és kivel beszélgessenek, de ma már tudjuk, hogy a rendszerváltoztatás végül soha nem történt meg. Látszat elitcsere történt, de tulajdonképpen ugyanazok a szereplők vitték tovább ugyanazokkal a beidegződésekkel a dolgokat, akik addig grundoltak mindent. A mai napig a nyakunkon vannak a KISZ titkárok még mindig, aki ma már államtitkárok. Hovatovább, még mindig azok ülnek a parlament tetején, meg a miniszterelnöki székben is.

Átvertek minket? Vagy hagytuk, hogy átverjenek?

Ez a generáció, ami mi vagyunk, elárulva érzi magát. Nem állítom, hogy ez nem a mi felelősségünk is, hiszen mi már részt vettünk ennek az alakulásában és tétlenek, tehetetlenek voltunk. Ez valami sokkal nagyobb az egyénnél, inkább valamiféle néplélek, ősi félelem, tudatlanság, naivitás, vagy gyávaság. Volt egy pillanat, amikor eldönthettük volna, hogy a jó felé megyünk-e. És mégis valahogy az egész magyar társadalom azt választotta, hogy enged a sötét erőknek, a gyávaságnak, a felelősséghárításnak, a gyors haszonszerzésnek, egyszóval mindannak, amiből végül egyenesen jött az, hogy mára csatatérré vált Magyarország. Felerősödött az orosz birodalmi befolyás, át tudta állítani az ország felét, de nagyon erős maradt a nyugati befolyás, a remény egy nyitott társadalomra, egy békés, virágzó gazdasági együttműködésre, egy európai uniós béketervre – de valahogy mintha ez a kettő itt hasadna középen. Mintha a Dunánál szelné ketté az országot, és tulajdonképpen most ott vagyunk, hogy a helyzet fifty-fifty. Ijesztő, hogy a Putyin-Trump tengelyben ugyanannyi ember hisz, mint a szabad európai közösségben és annak a jó és rossz hozadékaiban, az értékeiben, meg annak a butaságaiban is. Ki mondja azt, hogy az Európai Unió, Putyin vagy Trump tökéletes? Senki! El kell olvasni Illyés Gyulától a Puszták népét, és rögtön megértjük, hogy mi történik. Ez most az egyik legaktuálisabb olvasmány, amit mindenkinek ajánlok. Magyarország mindig is a hárommillió, még nem is jobbágysorban, hanem a pusztákon tulajdonképpen teljesen a túlélésért létező, elnyomott emberek országa volt.

Ha jönne újabb eufória, visszajönne a magyar hősökhöz?

Annak idején mi mindannyian az osztályból nagyjátékfilmmel tudtunk diplomázni a Simó osztályban, de csak azért, mert az erők kiegyenlítettek voltak. A remény még ott volt, hogy itt mindenki tudja hallatni a hangját, és mindenféle film el tud készülni. Bő két évtized után viszont eljutottunk oda, hogy politikai családi kör határozza meg azt, hogy ki készíthet filmet és ki nem, és amennyiben semmilyen szálon nem kapcsolódsz ehhez a körhöz, akkor ellenség vagy. Még csak ellenük sem kell menned. A két, már meglévő filmtervem, a Toldi és a Sömmi közül utóbbit nehezen tudom elengedni. Ha változna a filmfinanszírozás, akkor úgy érzem, fontos film tudna lenni. Bár szarban van a gazdaság, mégis azt gondolom, hogy kultúrára igenis szükség van. De ha mégis úgy alakulna, rettentő sok ötlettel rendelkezem alacsony költségvetésű filmre, melyekkel el tudok „szórakozni”, mint most a Tyúkkal. 

Infó: Tyúk. Magyar-német-görög játékfilm. Forgalmazó: Mozinet