Ez most nem az a körmenet, nem a húsvéti, bár némiképp ez is a feltámadásról szól. Most, hát persze, megint, Orbánról beszélek, az ő körmenetéről. Megkezdte az ő nagyhetét, vagy nagyheteit, előbb Hontnál, aztán Hajdúnál, és ki tudja kik várnak még rá, kiket választ az utolsó héten. Ezek a partnerek, akiket utóbb kijelölt, látszólag szakmaibbak, mondjuk így: rámenősebbek, de valójában nem azok. Szigorú a táncrend, csak bizonyos álbátorságig merészkedhetnek, nehogy megsértődjön a miniszterelnök, mint ahogy tette Rónai Egonnál; ahogy a kormánymédiáról kérdezte, átváltott agresszívabbá, erővel kényszerítve meghátrálásra a riportert.
Szóval ilyen ez az orbáni körmenet; hisz abban, hogy ő és csakis ő tudja győzelemre vinni – megfordítani az állást – a Fideszt. Nagy ugyanakkor a kockázat, ha ugyanis nem sikerül, a felelősség is az övé, és ez a felelősség azzal is járhat, hogy el kell tűnnie a politikából. Talán ezzel is magyarázható, hogy új píárosok veszik körbe, a népből vétetett, egyszerű, de gondoskodó ember képét vetítve elénk. Sorra készülnek vele a közösségi médiában közzétett kis etűdök: hova megy elnök úr, mikor lesz a kelés, és még sorolhatnám a kérdéseket. Egy hölgy kérdezi, akiről nem tudni kicsoda és hogy kerül oda, kérdezgeti, teszi fel ezeket az egyszerű kérdéseket, hogy aztán az Elnök hasonló égyszerűséggel és szellemesen válaszolhasson. Hamisak, olykor hazugak ezek a jelenetek, de valamiért nekik tetszik. A Hajdú-interjú is hazugsággal indul, mármint előzetesen. A jelenet szerint a miniszterelnök hívja az alvó, ha jól láttam ruhában alvó Hajdút, szigorúan kamerák jelenlétében, és arról értesíti, hogy nem ő fog beköltözni hozzá, hanem Hajdú költözzön be hozzá, Felcsútra.
De tegyük félre ezeket az ügyetlen hazugságokat, már csak azért is, mert kapunk belőle bőven magában az interjúban is. Ne legyünk azonban igazságtalanok, mert
jut nekünk olyan őszinte szó, Orbánt egészében jellemző kijelentés is, ami ritka, mint a fehér bálna.
Ráadásul maga a kormányfő válik hirtelen abszolút nyitottá, tárja föl saját lényegét. A brüsszeli csatákról szólva, azt kérdezi tőle Hajdú, hogy nem lenne-e egyszerűbb, a megszerzendő pénzek érdekében, elszívni az EU-s vezetőkkel a békepipát? „Az én taktikám nem a békepipa, hanem a tomahawk” – válaszolja Orbán.( A tomahawk – azok kedvéért, akik nem ismerik – egy kis méretű balta, amit harcban használnak, dobófegyverként.) És valóban: Orbán Viktor kezében mindig ott van ez a balta, elsősorban azokkal szemben használja, akik megtámadják – értsd: bírálják – őt. Brüsszelben huszonhat ellenféllel szemben forgatja, noha azok éppen segíteni akarnak, szoktak Magyarországon. Pénzt adnak, nem is keveset, noha az utóbbi időben már ezt is pitiáner összegként jellemzi a mi Főnink. Viszont esze ágában sincs elővenni a baltát, akik viszont saját területként vadásznak ránk. És mert a mostani kormányunk ebben készséges partner, mindent meg is tesznek azért, hogy ők maradjanak hatalmon. Mert úgy látszik Putyinnal, Lavrovval a a békepipa játszik, nem a tomahawk.
Még egy (nagy)hét előttünk van...