Ha létezik nap, amikor érdemes napközben gyakran és odafigyelve újra- és újragörgetni a közösségi oldalt, az április 11. A magyar költészet napja ugyanis sok ismerőst megihlet, és szerencsére hiába aggódnak sokan a versért, még többen hagyják, hogy helyettük – pontosabban, szebben és kifejezőbben, mint maguk – beszéljen.
Fontos lehet a rég nem látott barát posztja, amelyben már nem a Tétova óda-t, hanem a Semmiért egészent idézi, és amelyet olvasva úgy érezzük, találkoznunk kell vele. Izgalmas együtt végiggondolni, több mint hét évszázad alatt hogyan jutottunk el a Volék sirolm-tól az Azért a víz az úron, a térkép e tájon keresztül az Ezt is elviszem magammal-ig. Átérezhetjük sokak kételyét: vajon a külföldön élő gyerekeik gyerekei látják-e majd lehunyt szemük mögött, milyen, amikor a villamos is aluszik.
Akad kultúrember, aki nem szereti a verseket. Nem híve a metaforáknak, mondván: jöjjön a gondolat pacekba. Nekik talán az maradt meg a költészettel kapcsolatban, amikor a szigorú és fantáziátlan magyartanár a nagy költő életrajzát bifláztatta. Vagy amikor, ha akartak, ha nem, az ájulás széléig izgulva kellett szavalniuk az iskolai ünnepségen. Esetleg a rájuk erőltetett mögöttes mondanivaló, azaz a gondolatszabadságuk elvesztése jut eszükbe. Mások viszont felidézik az időt, amit a beszélgetni tudó és szerető tanár és diákok a hamuszín egeknek szenteltek; vagy amikor a költő udvarolt helyettük; netán az első este, amikor elhangzott: Akarsz-e játszani.
Ahogy évek óta, ma is a legváratlanabb helyeken bukkanhatunk versekre, tűzfaltól lámpaoszlopig, buszmegállótól kerítésig, és talán az utóbbi idők hagyományainak megfelelően a kormányfő utcájának aszfaltján is. És miután versekkel a fejben sem könnyű ezen a hétvégén nem törődni Tiszával és Fidesszel, kegyelmi és kémbotránnyal, Trump-Orbán békével és könyvdarálással, könnygázzal lefújt tüntető diákkal, közeledve a szavazófülkéhez, rendezendő végre közös dolgainkat igazán nem baj, ha felidézzük magunkban a Nyakkendőt.