A Rebeccát nálunk 2010-ben a Budapesti Operettszínház mutatta be, és játszotta sokáig, hogy aztán fel is újítsa. Tavalyelőtt és tavaly a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadán ment, Béres Attila klasszikussá nemesedő, vérprofi rendezésében. Horesnyi Balázs fenyegetően monumentális díszlete, Velich Rita korhű jelmezei is már klasszikusok. Van az úgy, hogy a közönség szinte visszakövetel magának egy produkciót, újra és újra bevonzza a repertoárba. A telt házakkal játszó Erkelben pedig igencsak érzékenyek arra, hogy mire vágyik a publikum. A nézőtéren érezhető, hogy rajongói vannak a darabnak, az elhangzó dalok sokak számára slágerek, együtt dúdolják, mormolják a színészekkel ezeket, kicsit ringatóznak a zenére.
1938-ban jelent meg Daphne du Maurier híressé vált regénye, A Manderley-ház asszonya címmel. A borzongatás nagymestere, Alfred Hitchcock kapásból meglátta a baljós, misztikus, lúdbőröztető történetben a lehetőséget, és 1940-ben már be is mutatták a belőle készült alkotását, amiért a következő évben méltán bezsebelhette a legjobb filmért járó Oscar-díjat, s a díjból még az operatőr is kapott egyet. Amúgy nem csekélység: a filmet 11 Oscarra jelölték.
Michael Kunze és Lévay Szilveszter musicaljének ősbemutatóját 2006-ban, Bécsben, a Raimund Theaterben tartották, és később ott is újították fel. A kocka el volt vetve, a darab már repült a siker szárnyán.
Most is repül. A fenyegetettség, a félelem légkörének átélésére túl sok módunk van ahhoz manapság, hogy egy erről regélő darab, ha jól adják elő, ne találjon telibe. Ráadásul még populáris is, a musical-előadás bedob minden elképzelhető színpadi eszközt, impozáns látványt, tánckart, kórust, fülbe mászó zenét, ami azért zömében akkor is, ha megborzongat, ha disszonánsnak tűnik, rafinált módon romantikus alapokon nyugszik. És gyakran meglehetősen hangos. Balassa Krisztián remek ritmusban, jókora invencióval vezényli a nagy beleéléssel játszó muzsikusokat.
A történet kezdete még közel sem sötét tónusú, egyáltalán nem balladisztikus, mint amilyenné később válik. A napfényes tengerparton játszódik. És csaknem úgy indul, mint egy bohózat. Beviharzik Mrs. Van Hopper, azaz Udvaros Dorottya. Nyaraló amerikai nőként önimádóan hangoskodva be nem áll a szája. Rikító az öltözéke és rikító a viselkedése. Mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet. Nem szenvedheti, ha nem ő van a középpontban. Lerí Udvarosról, fölöttébb élvezi, hogy telivéren, vérbően komédiázhat. Némiképp olyan, mintha operettprimadonnát adna. Éles kontrasztot alkot az egész darab stílusával, hangulatával. Az elején úgy éreztem, hogy kilóg belőle. Aztán rájöttem, éppen hogy passzol bele azzal, hogy ő az ellenpont. Vele érkezik a női főszereplő, akit elég setesuta módon „Én”-nek neveznek, tán azért, mert valószínűleg vele azonosulunk leginkább, akkor is, amikor még naivan szorongó, és akkor szintén, amikor nekibátorodva igencsak a sarkára áll, és válságos helyzetekben is cselekvőképessé válik. Ő Mrs. Van Hopper lenézett cselédként kezelt társalkodónője, akivel otromba hangon beszél. Ám megpillantja a gazdag Maxim de Winter, a férfi főszereplő, aki egy éve fiatalon özvegyült meg. Szerelem első látásra. Itt még mintha Hamupipőke-történet lenne.
Nehéz ezt eljátszani, de Kovács Gyopárnak és Brasch Bencének sikerül. Megvan a tiszta, rabul ejtő tekintet, a belülről is fakadó, tényleg sugárzó szépség, amire és akire kapásból felfigyel a férfi, szomorkás arca felvillanyozottá válik, az ugyancsak belülről is fakadó eleganciája pedig szinte vele született. Nincs sok teketóriázás, kijelenti, hogy feleségül kéri a lányt, és invitálja, hogy tartson vele otthonába, a misztikusan legendás Manderley-házba. Mrs. Van Hopper persze megpukkad a méregtől, hogy faképnél hagyják, és kivágja a röhejes hisztit, ahogy ezt később is megteszi.
A Manderley-ház riasztóan sötét, valós és átvitt értelmű árnyakkal van tele, félelmetes a monumentalitása. Horesnyi remeklése, ami mögé itt is, ott is, amott is hullámzó, ritkán elcsendesedő, vagy éppen háborgóan viharos tengert vetít. Ez lúdbőröztetővé válik attól, hogy megtudjuk, Maxim felesége, aki pedig kiváló vitorlázó volt, a víztömegbe fúlt.
Maga a személyzet is lúdbőröztető. Tihanyi Ákos koreográfus groteszkbe hajló, gépies mozgásokat tervezett nekik, amitől a rideg falak között ők is „jégveremként” hatnak. Látszik rajtuk, hogy elutasítják ezt az általuk „gyüttmentnek” tartott lányt, akit az uruk a ház halott, tisztelt asszonya helyett hozott magával. A legelutasítóbb Mrs. Danvers, a házvezetőnő, akit Malek Andrea alakít gyászos feketében, merev tartással, kimért beszédmóddal. Mindig visszaemlegeti egykori úrnőjét, akkurátusan őrzi tárgyait, szemrehányó lesajnálással néz a „betolakodóra”. Malek az elsőrangúan elénekelt dalaiba is belesűríti az elkeseredett gyűlöletét. Később az is feltételezhető, hogy gyengéd szálak fűzték néhai úrnőjéhez.
Veréb Tamás hitelesen adja a főgonoszt, aki Maxim feleségének titkos szeretője volt, és emiatt olyat is tud, ami sorsdöntő lehet. Hallgatásáért cserébe nagy elánnal zsarolással próbálkozik, hogy ebből jelentős hasznot húzzon. Cseh Dávid Péter, Maxim barátja és ügyintézője igyekszik neki mindenben segíteni. Vágó Bernadett a húgaként úgyszintén. A Bent játszó Braga Nikita kulcsfigura. Hallgatag, miközben jócskán lenne miről beszélnie. A színész mozdulataival, védekezőn görnyedt testtartásával fejez ki sok mindent. A csónakháznál ő látta utoljára Winter néhai feleségét, ő ismerheti különös halálának nem mindennapi körülményeit. Mintha megháborodott volna emiatt, vagy csak tetteti, hogy amikor faggatni próbálják, ne kelljen beszélnie.
Balsejtelem ül a Manderley-házon. Titkok titka övezi. Gyilkosság történt, öngyilkosság, vagy baleset? A vitorlás fenekére zárva megtalálják a ház egykori úrnőjének holttestét, emiatt felújítják a vizsgálatot.
A Rebecca némiképp krimi, oknyomozás is. Bűn és bűnhődés történet. És megváltás-történet, mert „Én” – miután mind idegbetegebbé váló férje egyre jobban elutasítja magától, Mrs. Danvers is elviselhetetlenül gyötri, és a személyzet váltig nem fogadja be –, amikor rájön, hogy mi történt valójában a baljóslatú házban, a sarkára áll. Küzd, küzd és küzd, megmenti a férjét a halálos ítélettől. Mindenáron való szeretetével megváltja őt, és ezzel magát. Az előadás végén nekünk háttal, kézen fogva mennek, mennek befelé a színpad mélyére, a csillagokkal borított égbolt felé.
A közönség pedig tombol, állva tapsol, ahogy ez a musicalszínházzá vált Erkel eddigi mind a hat premierjén történt.
