Tizedszer választunk parlamentet a rendszerváltás óta. A tíz közül, 1990 és 2010 után ez lehet a harmadik rendszerváltó szavazás. Szimbolikus számok. „Három a magyar igazság”- mondja a szólás. Lehet, hogy valóban ez a harmadik rendszerváltás teremti meg az igazságtétel feltételeit.
Tíz van a parancsolatokból. A tizedik azt fogalmazza meg: ne kívánd el embertársad házát, javait, semmi egyebét, ami az övé. A bibliamagyarázatok szerint ez a parancs „azokat a mesterkedéseket is tiltja, melyek a megkívánt javak megszerzéséhez vezetnek”. Ha így van, akkor tiltja az egész, ilyesmin mesterkedő rendszert, amelynek kalodájában élünk. Nem vagyok hívő. De tudom, a parancsolatokat a társadalom összetartására vésték a kőbe.
Ezek meg szétverik. Nemcsak a közös pénz vesztette el közpénz jellegét. A szellemi közvagyont is megrabolták. Elvesztette közgondolat, közakarat, közös történelmi emlékezet jellegét. Már majdnem beletörődtünk. Az új Magyar Narancs címlapján ez áll: „Hosszú volt a liturgia – Rám szállott a letargia”.
De a rezsim urai rosszul hitték, hogy művük végleges. A nemzeti egységből, ahogy a szellemes aforizma mondja, „nemzeti kétség” lett: egyre többen kételkedtek abban, jó-e ez így. Hogy tényleg ezek vagyunk, tényleg ilyenek vagyunk. Egyre sürgetőbb lett a hang: József Attilát átköltve, „a tizedik te magad légy”. Most, a tizediken ne úgy válassz, ahogy ők akarják. Amire ijesztgetéssel, pénzzel-ebéddel-finisben osztott alamizsnával, hazugságok sulykolásával, legjobb szándékaidból a legrosszabbat kihozva rávesznek. Eddig is volt kétmilliónyi ember, aki ellenük szavazott. Nem volt elég. Most, új zászlók alatt, hárommilió van. Ennek elégnek kell lennie.
Nagyon különbözik egymástól ez a hárommilió. De mindet, a jobb módút is, megrabolták valamiben. Kit méltóságában, kit megélhetésében, kit jogaiban. És mindet azokban a bizonyos közös eszmékben. Amelyeket a Fidesz is magáénak mondott, de rögtön ki is sajátított. Pedig a harmadik parancsolat éppen ez ellen szól. „Isten nevét hiába ne vedd…” A mai, sokféle hitű világban ez arra int: ne élj vissza a magasztos ügyekkel, ne vedd a szádra, ha csak önzőn, eszközként használnád őket.
Pedig ezt tették, hajszál híján helyrehozhatatlanul. Elsíbolt anyagi javainkat sem lesz könnyű visszaszerezni, de a jog eszközeivel meg fogjuk próbálni. A szellemi-lelki javaink elrablása miatt nem fordulhatunk bírósághoz, vagyonvédelmi szervekhez, új ügyészséghez, hivatalnokokhoz. Tudjuk a felelősöket, de tőlük nekünk magunknak kell visszaszereznünk, ami a miénk, hatósági segédlet nélkül.
A veszteséglista hosszú.
A szabad, öntudatos „polgár” eszményéről maguk fecsegték ki, hogy csak „politikai termék” volt. A civil szervezetek üldözésével még a „civil” szót is gyanússá tették, ahogy a „polgári ellenállás” jeleit is siettek elmarasztalni. Sőt, a polgári társadalmat is, amelyet az egész felvilágosodással együtt nyugati mételynek tüntettek fel. Hát persze, más sem hiányzott nekik általában sem, mint bármilyen világosság, a sötét zugaikban folyó üzelmeikre ráirányított fény. De a „polgár” mellett süllyesztőbe került az öntudatos „állampolgár” étosza is. A polgár eltűnt, az állam maradt, és egyre kövérebbre hízott, minden hatalmat a legfelső kezekbe helyezve.
Aztán jött az „illiberális demokrácia” jelszava. Nemcsak a demokráciát herélte ki, egyetlen mozdulattal kivonva belőle a jogállamot. Nemcsak a szabadságot dobta ki, az eredeti liberális, magyarul szabadelvű gondolattal együtt. Ez volt a pillanat, amikor végképp levetkőzte magáról valójában a nemzeti elkötelezettséget is. Hiszen a legjobb nemzeti hagyományainkat törölte ki a nemzeti történelemből. Többé nem lehettünk Kossuth, Petőfi, Eötvös, Deák, a nemzeti liberálisok országa. Kukába1848-at, előbb fenti kétes figurák, aztán a kormány új „muszkavezető” szerepe miatt. Később hasonló okból kínossá vált 1956 is.
Nem vonom kétségbe, hogy híveik hittek a kormány „nemzeti” voltában. Elismerem, volt pozitiv szerepük a határokon túli magyarság iránti figyelem és felelősség felébresztésében. Ám amit raktak délig, leomlott estélig, legkésőbb a magyarfaló Simion és Fico támogatásával. De már előbb is: látva a hatalmi célból kiosztott, az ottani magyarokhoz részben el sem jutó pénzeket, a választási manipulációkat, soha nem volt ekkora a határon túli nemzettársakkal szembeni, igazságtalanul általánosító gyanakvás, olykor ellenszenv, mint most.
Elrabolták, mert haszonelvűen vették szájukra a kereszténységet, a legnagyobb veszteséget épp a hívőknek okozva. Iványi számukra nem volt keresztény, Balog és Semjén igen. Elvették Európát. Elvették a „haza és haladás” összetartozásának meggyőződését, szitokszóvá téve a „progressziót”. Elvették a hitet a családot (bármiféle családot) összetartó szeretetszálakban, elvették a gyerekekért érzett közös felelősséget.
És még mennyi mindent. Elvették, de magukévá sem tették, csak bepiszkolták, a szélbe szórták.
Itt állunk, és kapkodunk utánuk, legjobb ügyeink, reményeink, hiteink után. Az lesz az igazi vereségük, ha majd sikerül újra összeszednünk, letisztogatnunk őket.
Holnaptól nekikezdünk.