Kötve hiszem, mert valahogy nem életszerű, hogy 1990-ben bárki arra vágyott volna, amiben most élünk, oda igyekezett, ahová eljutottunk, az teszi boldoggá, amitől szenvedünk. Ez egyszerűen lehetetlen. Épeszű ember nem akarhat ilyen eszement közegben élni. A közeg, amiben élünk, embertelen. Maradéktalanul degenerált. Az nem közmegegyezés ugyanis (és különösen nem együttműködési rendszer), amit az ország fele igenel, fele elutasít. Határozottan és huzamosan. De közelítsünk más oldalról: nincs okunk azt gondolni, hogy a haza, a család, a gyermek, az egészség, a munka fontosságát illetően ne lenne csaknem teljes az egyetértés a honpolgárok java része között.
Mindenki boldogulni akar, és akinek egy csöpp esze van, az nem a honfitársa kárán, veszteségén, sérülésén keresztül akarja ezt megtenni. Magyarán: a különbözőségeket az alattomos kormányzati politika nagyította fel (kösz, Arthur J.), és a kormányzati politika volt az is, ami az azonosságokat elhomályosította.
Nemzetellenes cselekmény volt ez, és ha jót akarunk magunknak (tehát: egymásnak), holnaptól le kell számolni a gyakorlatával. A holnapután pedig akár már vállalható is lehet. Mert végtére is miért is kellene a magyarnak örökkön önkardjába dőlnie?
Nemzeti agylágyulás
Egy fideszes közjogi méltatlanság fontos mondása volt az elmúlt években, hogy a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a nemzet megosztottsága jelenti. Erre két dolgot lehet mondani, és végül is (indokolatlanul megengedően) csak az egyikben van hathatós házelnöki bajuszrángatás. Ha a nemzet megosztottsága a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat, akkor mégis mi a fűzfán fütyülő rézangyalért kellett ezt a megosztottságot a elviselhetetlenségig fokozni? És ezt a rosszallást a Fidesz–KDNP összes termeibe címezzük, a Karmelitától a Lendvay utcán át Hatvanpusztáig, mert abban ugye nem tévedünk nagyot, ha leszögezzük, hogy a közhatalom tarló-gyarló gyakorolói utcahosszal előnyösebb helyzetben vannak, ha a megosztástudományokban való jártasságot mérlegeljük. Pénz, paripa, fegyver, média, Polt Péter, jog, kétharmados döntés kizárólag az ő kezükben van.
Ha a velejéig nemzetmegosztó Lánczi készít Figyelő-ügynöklistát 2018-ban, annak maradandóan más az artikulációja, mint ha a páros lábbal taposott ellenzéki ellenállás készítene listát a kormánypárti lojalitás csimborasszóira hágó hivatalnokokról vagy éppen fekete csuklyás izomemberekről.
A jó ízlés persze távol tart minket a listák készítésétől, hiszen a gyalázatost nem gyalázatos fegyverekkel kell legyűrni. Egyszerűbb (és az élettel sokkal összeegyeztethetőbb) lefegyverezni. Orbán országának az egyik legnagyobb bűne éppen az, hogy az egyszerűség (és az elvarázsolt-begőzölt digitális polgárság) kedvéért csoportokat bélyegzett (istenem, egy váratlan múlt idő!) hazaellenes kommunistának, vagy bármi kellemetlennek, rovarnak teszem azt, vagy csúszómászónak, esetleg parazitának (vagy egyszerre mindnek). Ez a kormányfői alkalmatlanság első ismérve: akarsz-e úgy hatalmat gyakorolni, hogy a támogatóid többségével a kisebbségen (vagy egyáltalán: másokon) átgyalogolva akarod ezt megtenni? Ha igen a válaszod (és a munkásságod alapján ez nem kérdés), akkor nem vagy méltó a kormányfői hivatalra. Sem.
A nemzeti agylágyulás utolsó fázisa az a pillanat volt, amikor a tizenhat éve kétharmaddal kormányzó, sokadik éve veszélyhelyzeti jogrenddel totálissá váló, botrányos közpénzégetéssel gyilkos propagandát árasztó döntéshozó hatalom George Orwellt kezdte idézgetni.
Azzal vádolta az ellenfelét, hogy az éppen azt cselekszi, amivel az ellenfele megvádolta a kormányt, miközben a kormány cselekedett éppen így. Ez az abszurditás totalitása, aminek a hatására még az is elfordult a közélettől, aki nyitott volt rá. És ez volt Orbán egyetlen célja. Aki nincs ellenük, az velük. Aki nem szavaz ellenük, az rájuk szavaz. Legyen béke, szabadság és egyetértés? De mennyivel máshogy hangzik ez, ha az államot revolverként használva, a halántékodra célozva szorgalmazzák.
És mindeközben Orbán lázadónak akar látszani az Európai Unióval szemben, miközben (mondjuk ki) a haza ellenében szakít egy világos és soha meg nem kérdőjelezett nemzeti elkötelezettséggel, az EU-tagsággal. Soha semmilyen többség nem mondta ki ugyanis Magyarországon, még a végtelenül pusztító Unió-ellenes kánon hatására sem, hogy az európai közösségtől el szeretne fordulni az ország. A többség minden mértékadó közvélemény-kutatás szerint megingathatatlanul áll a nyugati szövetség értékeinek a pártján, a plurális demokrácia és a szolidáris társadalom hagyománya mellett. És ezzel váratlanul (ismét) kaptunk egy részválaszt Szijjártó külügyminiszter tévedésére is: a magyar nemzet népszavazáson adott felhatalmazásával ellentétesen cselekedve fordult szembe az Unióval, amikor latorállamokkal trécselt. Ez tényleg ilyen egyszerű. Nem üzletelünk háborús bűnösökkel. Mi ezen olyan furcsa, különösen keresztényként? A végén percenként akadt bele Orbánia összes botcsinálta ideológusa a saját szövevényébe.
A szabadság hallása
És akkor még egy válasz a külügyminiszternek, aki vagy tényleg ennyire ostoba, vagy csak elszokott a valódi összefüggésektől. Azt mondja, nála még egy oroszügynököző, hazaárulózó, Putyin-pincsiző ellenzéki sem jelentkezett, hogy szeretne ezerforintos benzint tankolni vagy háromszoros gázárat fizetni. Nos, itt érkeztünk el a lényeghez. Ha már Orwellt emlegettük fentebb, tőle származik az egyik legszebb szabadságfogalom, miszerint „ha a szabadság egyáltalán jelent valamit, akkor azt jelenti, hogy megmondhatod az embereknek azt, amit nem akarnak hallani”. Ha folyamatosan azt mondod az embereknek, amit hallani akarnak (és a Fidesz populizmusában ez eredendő trükk), akkor szinte biztosan a rabság felé vezeted a népedet. És visszatérve Szijjártóra: szegény magyarok megérdemelnék, a NER-búra alatt élők különösen, hogy a kormány egyszer végre levezesse nekik, hogy a védett benzinárat nem a nyuszi tojta, és nem is a kormányfő izzadta ki.
A védett benzinár a Mol nyereségét csökkenti, tehát a magyarok vesztesége. Ergo, a kétszáz forintos árelőnyt máshol elveszítjük. (Persze jókora veszteség már az a 250 milliárdos idei olajtársasági osztalékeső is, amiből például az MCC 25 milliárd forintban reménykedhetett, és korábban is jócskán részesült.) A rezsicsökkentést is állami költségvetés támogatja, vagyis mi. Tehát ameddig nem kapnak a magyar emberek egy teljes képet arról, hogy az „olcsó rezsi” mibe kerül valójában, addig nincs sok értelme hadba vonulni a rezsicsökkentés védelméért. Szintén Orwell írta, hogy minden történés az agyunkban megy végbe, és ami minden agyban megtörténik, az valóban megtörténik, és így állunk valahogy ezzel a sárgacsekk-mizériával is. Nem beszélve a háborúról, ami milliók fejében valóság, de a világért nem állna össze bennük a kép, hogy az orosz olaj vásárlásával a háborút támogatják. Ráadásul az agresszort. Ekkora a különbség Európa világos kiállása és Orbán sötét számítása között. Lumenben sem kevés, hát még rubelben.
Hajlok rá régóta, hogy azt gondoljam, hárommillió fideszes nem Mészáros Lőrinc pofátlan gazdagodására szavazott, és nem a Matolcsy-klán 500 milliárdos Dubajba költözésére. Azt sem gondolom, hogy Menczer idült őrülete vagy Kocsis tenyérbemászó stílusa a szívüknek kedves motívum volna.
Illetve most szólok, hogy nem elegáns (és nem értelmes) olyan politikát támogatni, ami suttyó módon táncol a fél ország idegein, hasonlóan feszült reakcióra késztetve a riválisokat. Ez a kocsmai stílus nyilván sok területen hasznos, de az országvezetés nincs köztük. A gyermekvédelem, az egészségügy, a szociális szféra emberségének a megteremtése nem fog menni ellenszélben. Valamikor sokat hallottunk a nemzeti minimumról, de mára kiment a divatból, mert a két fél összeillesztésének a reménye is elillant már. Pedig a nemzeti minimum jó találmány. De nem úgy, hogy egy párt a határon túli magyarokat pártfiókvállalatként kezeli. Ez a trauma felér Trianonnal. A határon túli magyarság szavazatvásárlásra használata ősbűn.
Ahogy ősbűn a stadionépítési volumen is az egészségügyi vagy a tömegközlekedési intézményrendszer rothadása idején.Itt kell megjegyeznünk: a temérdek szennyes teregetését vélhetően azért viselte el az egykori hárommillió (ma már csak 2,3 millió) fideszes, mert azt hitte, az ellenzékiek tényleg ebadták. És hogy ezek a komcsik, pirézek, pomogácsok vagy legrosszabb esetben Magyar Péter háborúba vinné az országot, lemészároltatná a magyar anyák fiait, és szabadidejében Ukrajnába vinné a magyarok pénzét. Kell egynéhány hónap, mire kiderül, hogy ez a kataklizma nem fog megtörténni. Viszont visszatér az európai politika az emberek közé. A szlovák populista Robert Fico kormányfő helyett a finn Alexander Stubb elnök érkezhet, akinek minden szava visszahozza az életkedvet, vagy Mette Frederiksen dán miniszterelnök, akinek a nevetését (Trump Nobel-békedíjigénye volt a téma) a parlamenttel együtt sosem feledem. Micsoda különbség Vučićhoz és Babišhoz képest!Tizenhat éve (amikor a baloldal hitelvesztése miatt) életemben először és utoljára a Fideszre szavaztam, akkor azt vártam, hogy a felhatalmazott párt úgy politizáljon, hogy soha többé ne akarják megválasztani az emberek (amit aztán bőven meggondolhatnak egy tiszta és egyenes stílus, érkező sikerek esetén).
Olyan szembenézés kellett volna a sok (Fidesz által is tüzelt) hazugságverseny után. Tizenkét éve azt gondoltam, hogy ekkora fölénnyel akár elegáns konszolidációba is kezdhetne Orbán a magyarok békességére. De jött a migráció, aminél pomogácsabbat kívánni sem tudott volna egy kamugenerátor hatalom. Nyolc éve semmi kétségem, hogy (szabad akaratának birtokában) ilyen kártékony elit nem ült a magyarok nyakán az elmúlt századok alatt. Meghaladni nem kell félnünk jó lesz. Ha nem is megy egy csapásra. Egy csapásra csak a poloskázás meg a hatvanpusztai zebraetetés megy. Egyik sem GDP-tényező a tudomány mai állása szerint.
