Valószínűleg globálisan is médiatörténelmi a pillanat, demokráciának nevezett országokban pedig biztosan példátlan: egy olyan ember vezetésével nyert kétharmados többséget egy két esztendeje még nem is létező politikai erő, aki – annak ellenére, hogy másfél éve vezet a közvéleménykutatásokban – még soha nem szerepelt a saját hangján a köztévében illetve közrádióban; és akiről az állami tájékoztatási rendszer közönsége csak azt tudja, amit az ellenoldali, ellenérdekelt fél fontosnak tartott közölni róla, leginkább különféle lejáratások formájában.
A sok törvénytelenség közül, amelyekkel a Fidesz a hatalmát 16 éven át fenntartotta, az egyik leglátványosabb (és időben is az egyik legelső) a közmédia megszállása volt. Nincs már ok finomkodni, de ebben a tárgykörben eddig sem tettük: az M1, a Kossuth és (bűn)társaik fideszesítése a jelenleg még hatályos egypárti, kizárólag az Orbánék által megszavazott médiaszabályozás szerint is törvénysértő volt. Azért, hogy ebből a jog szerint a sokszínű, pártatlan köztájékoztatást szolgálni hivatott, közpénzből fizetett és nagyon drágán működő sajtókonglomerátumból silány, észak-koreai stílusú pártharsonát csinálhassanak, jogtiprások sorát kellett elkövetnie az MTVA, a Duna Médiaszolgáltató és – ne feledjük – a Médiahatóság vezetőinek: a NER bukása utáni elszámoltatás-ígéretek komolyan vehetőségének lakmuszpapaírja lesz, hogy büntetlenül megússzák-e, mert az ő esetükben semmiféle jogászkodásra nincs szükség a felelősségrevonáshoz, csak a meglévő, a hivatali hatalommal történő visszaéléssel, a hűtlen kezeléssel stb. kapcsolatos jogszabályokat kell következetesen alkalmazni.
Mindez azonban társadalmi szempontból, a nyilvánosság felől nézve csak a probléma egyik fele. A másik, talán a nagyobbik, hogy mi legyen ezután a közmédiával; hogy kiszabadítható-e abból a morális és szakmai karanténból, ahová mostanra beszorult. Senkinek nem tehetnek szemrehányást érte az érintettek (legfeljebb a Fidesznek), hiszen szívós munkával ők maguk bizonyították be mára, hogy működő közmédia nélkül is van élet Magyarországon. Ami a legfontosabb közmédia-funkciót, a hírszolgáltatást illeti, semmiféle veszteség nem érné a magyar politikai közösséget, ha ezt az egészet egyik pillanatról a másikra lekapcsolnák. Másrészt viszont ott vannak – vagy inkább lehetnének – a vidéki stúdiók (amennyi még megmaradt belőlük), a kulturális és kisebbségi műsorok: csupa olyasmi, amit a kereskedelmi média nem fed le, mert nem érzi feladatának, és/vagy nem eléggé piacképes, de mégis szükség lenne rá. Közben ugyanakkor, részben a politikai kényszerek miatt, a magyar médiafogyasztás gyökeresen átalakult: a tartalomfogyasztók is, meg nagyrészt a közszolgálati tartalmak is átköltöztek az internetre. Ebben a helyzetben kellene valami okosat mondani arról, hogy mi legyen azzal a médiagólemmel, amelynek a jelen formájában szinte semmi közéleti haszna és relevanciája nincs, viszont annyiba kerül a magyar adófizetőknek, mint a briteknek a BBC.
Két dolog biztos most csupán: az egyik, hogy így nem maradhat, a másik, hogy valamilyen módon a társadalomnak és a médiaszakmának kellene eldöntenie, mi legyen helyette. Ha nem lenne semmi, csak egy monoszkóp, a közjót az is hatékonyabban szolgálná, mint Papp Dániel hírhamisító brigádja – de talán még a 21. században is létezhet olyan médiamodell, amelyet érdemes lenne kipróbálni. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy az MTI-n, illetve bármiféle, az MTI romjain felnövő nemzeti hírügynökségen kívül van-e kötelező feladata az államnak a médiában (azon kívül, hogy válaszol a sajtó kérdéseire), vagy jobb lenne ezt az egészet a kormánytól ténylegesen független médiára bízni, olyan szabályozással, amely ösztönzi a versenyt, illetve előír bizonyos közszolgálati feladatokat. De ha végül az a döntés születik, hogy maradjon inkább a monoszkóp, és mindenki azzal jár a legjobban, ha a mindenkori hatalom távol marad a sajtótól, az elmúlt 16 év ámokfutása után azt is nehéz lesz kétségbe vonni – feltéve, ha átlátható módon, a konszenzusképzés igényével jutnak/jutunk erre a konklúzióra.