Ervin az előszoba állótükre előtt az ingét fölhúzva szemléli magát. Nagy levegőt vesz, hogy kerekedjen a hasa. Aztán figyeli, meddig esik össze, milyen ráncos lesz a bőre. Ervin sovány. Nagy munka eredménye. Nincs fehér liszt, cukor. Vacsora legkésőbb hatkor. Az elhízás minden betegség eredője. Legalábbis az időseknél. És ő annak számít, pláne mától, hogy nyugdíjas lett. A fogyás csodaszer. Viszont jelezheti a bél… A bélről jobb nem beszélni!
Ervin végighúzza a lambéria szegélyén az ujját. Nincs por. Náluk ő a tisztaságmániás, Bori pedig az, aki takarít. Összeillő pár. Amiben kell, hasonlítanak, a hiányosságaikban meg kiegészítik egymást. Bori matektanár volt, Ervin szakoktató. Bori a Beregbe való, Ervin Nyárligetre, ami a Beregből nézve vonzó nagyváros. Bori 162 cm, Ervin 172. A választásokon egyfelé szavaznak. Bori és Ervin is balkezes. Bori jól lát, de rosszul hall. Ervinnek vastag szemüveg kell, a hallása viszont remek. Nemzőszerveik harmóniában voltak, hisz megszülethetett Kisbori. Aki már negyvenhez közeledik, de sokáig velük élt. Tavaly talált férjet. Ervinék nem mondtak még le az unokáról, ami életük megkoronázása lenne. Miért is mondanának le? Eddig úgy-ahogy, de kialakultak a dolgok.
Dobbanás.
– Leejtettél valamit? – kérdi a konyhába belépő Ervin Boritól, aki ideges, kicsi a konyha, nem férnek el ketten a pultnál.
– Ne légy láb alatt! Ülj le! Mindjárt viszem.
– Rántotta? – s közben Ervin fogdosná, cirógatná Borit.
– Bundás kenyér. Reszelhetsz rá sajtot.
– Puffaszt.
– Ez nem, ez fehér sajt, kenős.
Ervin megkapja a kávéját és a bundás kenyerét. Mindkettő remek. És remek Bori is, pedig lehúzott negyven évet a közoktatásban. Ha idegei megviseltek is, teste még vonzó. Időnként engedi, hogy férjének kedve teljék benne. És kiszolgálja. Igaz, van ebben valami gépiesség, a beregi asszonyok adnak így enni reggelente a jószágnak. Ervinéknek is van jószáguk: Krapek, a törpetacskó. Az asztal alatt lefetyeli tejét. Bori élettel tölti be a házacskát, amit Ervin tíz év alatt épített föl. Vagy át, mert az sufniként kezdte, hogy erdélyi gerendaház legyen. Ervin és Bori a jósavárosi panelt Kisborinak adta, és kiköltöztek a Sóstói-erdő mellé. Itt sokkal jobb.
Újabb dobbanás. Ervin felkapja a fejét, majd Borihoz fordul:
– Hallottad?
– Mit?
– Valami dobbant, ütődött. Az előbb is ezt kérdeztem.
– Én nem… de várjál, most mégis. Tán kintről… – és az asszony elhúzza a függönyt.
– Te, van valaki a kertben. Nem a postás. És nem is a szomszéd.
Ervint a tornácon telibe kapja a februári verőfény. Minden ízében a tavaszt jelzi ez, még ha várat is magára az olvadás. Az udvaron vékony, kérges hó. Középen letaposva. Egy kucsmás alak áll ott. Baltáját lendíti. Nem valami éles a pengéje, mert tompán csapódik be a törzsbe.
– Hé! Miért csinálja ezt? – kiáltja Ervin, a végére elgyengülő hanggal.
A másik még csap vagy hármat, mielőtt felé fordulna.
– Azt hittem, a mandula puhább fa. Ezzel nehezen boldogulok.
– Ez barack, nem mandula.
– Mandulára van oltva. Tudhatná! – löki oda kioktatóan az idegen.
– De miért akarja kivágni?
– Tán van valami haszna belőle?
– Hasznom? Ez a… ez a miénk…
– Van valami? Vagy csak dísz? Na, dísznek nem dísz! Kiszáradt.
– Volt még levél rajta. Az egyik ágán.
– Legalább öt éve nem hoz termést. Kampec neki!
– Honnan tudja?
– Ki kell vágni!
– Kérem, hagyja el…
– Küszködök itt!
– Nem kell! Majd én kivágom! Ha akarom.
– Mindjárt végzek.
A férfi dühösen vág bele a törzsbe, a kéreg megreped, a törzs reccsen.
Ervin pedig bámul, nem hiszi el, hogy mindez igaz.
– Mit áll itt, mint a faszent! – mordul rá a behatoló, mikor szünetet tart. – Ha már nem segít, legalább ne hátráltasson!
– Bocsásson meg, de ez a mi házunk, a mi kertünk…
– Na végre! – kiált az idegen, és egész testével ránehezedve kidönti a fát. – Még fel kell darabolni. Az sem lesz kis munka. Idehozná a furikot? Ott van a vizesbödönnél.
– Menjen innen!
– Hát persze, nem méltóztatik a munka a nagyságos úrnak!
A férfi a talicskát a meggyalázott fa mellé állítja, és egy fűrésszel a vékonyabb ágakat kezdi leszedni.
– Nyamvadt kis fa volt ez. Na, gyújtósnak jó lesz.
– Miért csinálja ezt?
– Miért? Nyár van?
– Hogy? Mi?
– Nyár van?
– Tél.
– Hát akkor?
– Nem értem.
– Mindent én mondjak meg?! Használja a fejét! Minek van a nyakán? Legyen mit vakarni?
– Fűteni kell?
– Ugye-ugye! Mégsem olyan ostoba maga! Fűteni kell. Képzelje, nem akarok megfagyni.
– Ha szólt volna… ha kérte volna… De így… Betörni más portájára…
– Én nem vacakolok magukkal. Teszem a dolgom.
Kinyílik a házajtó. Bori az. Ervin odalopakodik, és elsuttogja, mi a helyzet. Az asszony valami hasonlóra számított, mégis elszörnyed az arca. És ettől ijed meg igazán Ervin. Mert így már végképp nyilvánvaló: nem képzelgés, nem vicc ez az egész.
Az ismeretlen férfi buzgón pakolja a fakerekű járművét. Aztán a derekát kezdi nyomogatni. Szisszenget. Rágyújtana, de vizes a gyufája. Ervintől kér tüzet.
Kisbori egészben sült csirkét tesz az asztalra. Ervin emelkedik, hogy darabolni kezdje, de Bori egy homlokdöféssel visszainti. Ott vannak, ahol évtizedekig éltek, most mégis vendégek. Döme, a vejük a házigazda. Aki nem nyúl a nagykés felé. Kisbori oszt. Ervin azért szokta maga bontani a csirkét, hogy kedvencei, a farhát és a két szárny – amit más kevésbé becsül – biztosan az övé legyenek. Most is megkapja ezeket Kisboritól. Panaszra nincs oka.
Falatozás közben Bori felhozza a játszótereket, hogy több kell, az iskolákat, hogy már csak egyházi intézményekbe szabad adni a gyereket, a szocpolt, ami már csok.
Kisbori halvány mosollyal hümmög.
Döme csöndben és feltűnően lassan eszik. Nem néz sem feleségére, sem az apósékra. Csak a szemben lévő tízemeletesre.
Bori megérinti a kezét:
– Döme fiam, neked mi a véleményed róla?
– Miről?
– Hogy miről? Amiről beszéltünk. Hol járt az agyad?
– Hát… néztem a sok varjút. Ott, a minigarzonok tetején.
Kisbori és a szülők megfordulnak. Tényleg van ott egy varjúsereg.
– No és mi az érdekes a varjakban?
– Április van, és még nem mentek el. Nem is fognak?
Hazafelé a Suzuki küszködik. Két hónap van a műszakiig, addig hátha kibírja. Azért van Ervinben félelem, hogy egyszer csak lerobbannak. Boriban is van félelem. Más miatt.
– Dömén agyalsz? – kérdi Ervin, bár biztos ebben.
– Az interneten jöttek össze. Milyen férfi az, aki az interneten hirdeti magát?
– Kisbori is adott fel magáról…
– Az más. Neki azért kellett így keresni, mert nem éri be akárkivel.
– Döme sem éri be. Kisbori nem akárki.
– Hát nem.
– Nekem tetszik Döme. Nem iszik. Csendes, de legalább nem okoskodik. Van rendes állása.
– Miféle állás az?
– Tanár. Te is az voltál.
– Miféle tanár a kollégiumi nevelő? Az nem ért semmihez, csak a rendre vigyáz.
– Vagyis nagyon is sok mindenhez ért!
– Döme tíz évvel fiatalabb Kisborinál.
– Ha annyi idős lenne, mint Kisbori, már elvált lenne, két gyerekkel.
– Talán jobb is lenne.
– Hogy Döme fizesse utánuk a gyerektartást?
– Dehogy! És az sem tetszene Kisborinak, ha Döme gyerekei hétvégén az apjuknál lebzselnének. Vagyis… Esetleg belejöhetne a gyermeknevelésbe. Te, Ervin, a vejünk tudja, hogy megy ez az egész? A gyerekcsinálás.
– Viccelsz? Hogyne tudná!
– De hát nem volt Kisbori előtt senkije!
– Honnan veszed?
– Kisbori nem mondta, hogy lett volna.
– Minek ilyenekről beszélni? Ha sok volt neki, baj. Ha nem volt, az is baj.
– Lehetett volna neki egy. Egy komoly. Az a nő kitanította volna…
– Mit kell ezen tanítani? Én is tudtam magamtól…
– Jah, persze…
– Mi van?
– Semmi. Vigyázz, mert kanyarodni kell.
A falumúzeum sarkánál sorompót kapnak. Pedig a kisvasutat régen felszámolták. Érkezik egy szerelvény. A mozdony ablakai koszosak, vezetőt nem látni. A két személyvagon is üres.
Nehéz dízelfüst hatol az autóba, Ervin felhúzza az ablakot.
– Kisborinak van már tapasztalata – mondja Ervin, a Tölgyes utcára érve.
– Mit akarsz ezzel?
– Semmit.
– Akkor minek mondod? És ha van neki? Senki nem várhatja el, hogy egy csinos nő negyvenéves korági őrizgesse magát annak, aki végre méltóztatik oltár elé vezetni.
– Van tapasztalata, tehát kitaníthatja Dömét, ha… ha egyáltalán szükség van erre.
Bori mordul. Majd gondolkodni kezd. És barátságosan oldalba vágja férjét. Aztán felkiált:
– Vigyázz! Elütöd!
Ervin nagyot fékez. Krapek kutya tűnik fel a motorháztetőn. Bori kiugrik, és reszketve kapja ölbe az állatkát. Vizsgálja tagjait, fejét. Nem látszik rajta sérülés. De a tacskó még ijedtebb, mint gazdája. Nyüszít, nyakát az utca vége, a gerendaház felé nyújtja.
– Nyitva hagytad a kertkaput! – korholja az asszony Ervint.
– Én ugyan nem! És Krapeket nem is a kertben hagytuk, hanem bent a házban.
– Igaz. Emlékszem.
A kertkapu kitárva. A lakat lefűrészelve. Egy talicska felborítva.
A konyhaasztalnál a kucsmás idegen. Egy asszony is van vele. Nagydarab nő. Két ujja be van kötve, az arcán sebhely.
A férfi szalonnázik. A nő egy demizsonból iszik.
– Már csak maguk hiányoztak! – kiált az idegen, és a bicskáját beleállítja az asztalba.
Kísérője nevetni kezd, amitől félrenyel, de nevet tovább.
– Kérem, hogy gondolják… – próbálna ellenkezni Ervin, de közben távolodik.
– Ki innen, vagy ezt a kést állítom a gyomrába! – ordít már a behatoló, asszonya pedig még hangosabban, büfögve, röfögve nevet.
Bori látja, itt nem lehet tárgyalni, húzza ki Ervint. Jól teszi, mert így a támadó kezében lévő bicska elsüvít Ervin torka mellett. És kitöri az ajtó egyik üvegszemét.
A kucsmás hörögve rúg Ervinbe, üt az állába.
A házaspárnak sikerül kijutni a házból, de a fenevad követi őket, s közben bicskáját fejszére cseréli.
Nincs idő slusszkulcssal, autóbeindítással vacakolni: Ervinék a Sóstói-erdőbe futnak.
Nyárligeten az élet mindig a Sóstói-erdőbe menekült. Az élet sokszor a gabonát jelentette. Ide ásták el a tanyabokrok gazdái az élelmet a román, német, orosz, magyar rekviráló hadseregek elől. Vagy maguk menekültek ide. Bujdosó ’48-as bakák, első és második világháborús katonaszökevények, zsidók, kulákok, ’56-os felkelők. És most Ervin meg Bori.
