Amikor elérkezik 70., 75., 80. és (akár) a 90. évforduló, nemcsak azt érezzük, hogy ennyi évet megélni önmagában is teljesítmény, de automatikusan felébred az érdeklődés az iránt: mi volt ennek a sok-sok évnek az emberi hozadéka? Azaz, az ünnepelt jól sáfárkodott-e a rá bízott talentumokkal?
Agárdi Péter első generációs értelmiségi. 1946. április 15-én, vagyis éppen nyolcvan éve született Budapesten. Családja egy zsidó polgári kisegzisztencia életét élte. Agárdi születésekor alig egy évvel vagyunk a holokauszt befejezése után, nagy sorsfordító alternatívák küszöbén. Voltak, akik a tudatos amnéziát választották, s voltak, akik a másik végletet, a disszimilációt, akár a Szentföldre való alijázásig elmenően. Az Agárdi-család, elfogadva az addigi szocializációs folyamatok eredményét, Magyarországon élte tovább életét, az ő opciójuk a magyarosodás volt. Agárdi Péter így egy európai nagy-korszak életkörülményei között élte le életét. Okos, tehetséges gyerek volt, ez hamar kiderült róla, és egyetemi tanulmányok útjára lépett. Az ELTE bölcsészkarán tanult, magyar és népművelés szakon. Ez a párosítás meglepőnek tűnhet, de illett Agárdihoz. Alkatilag kezdettől alapvetően közvetítő természetű értelmiségi.
A karon akkor volt néhány erős hátterű professzor, aki hallgatóiból politikai tábort is igyekezett formálni. Ezektől a rivalizálásoktól ösztönösen óvakodott, ez magyarázza korai témaválasztását – Gyöngyösi István –, de óvatossága elzárta egyetemi karrierjének lehetőségét, kerülő utakra kényszerült.
Igazi értelmiségi lett, aki a magyar irodalmi tájékozottságát és közéleti érdeklődését folyamatosan szélesebb körben is megpróbálta érvényesíteni. Karrierállomásait röviden össze lehet foglalni: az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozott, majd a pártközpont kulturális osztályán, ahol megírta talán legfontosabb irodalomtörténeti monográfiáját, a Fejtő Ferencet rehabilitáló kiváló könyvét, s ahonnan a Magyar Rádió elnökhelyettesi székébe került. Ez a nyolcvanas évek második felében a Magyar Rádió talán legjobb korszaka volt, és ennek eredményeiben a kitűnő munkatársak mellett neki is komoly érdemei voltak.
A rendszerváltás után az ő élete is nagyot fordult. Munkanélküli lett, majd könyvkereskedelmi alkalmazott, végül a felnőttképzés áramába is bekapcsolódva a Pécsi Tudományegyetem professzora. Pécsi tevékenysége jellemzésére megemlíthetjük, hogy az egyetemi könyvtárosképzés megszervezésében is komoly szerepe volt. Tevékeny szerepet játszott több fontos kulturális szerveződés életében (József Attila Társaság, Lukács György Alapítvány és hasonló ügyletekben). Egy ideig a Lukács Archívum munkájában közvetlenül is részt vett.
Ha arra kellene válaszolnunk, hogy Agárdi Péter elsődleges szakterülete mi volt, az irodalomtörténet vagy valami más, akkor azt kellene mondanunk, hogy ő elsősorban a kulturális közvetítés jelentős személyisége. Ez a közvetítő szerep magyarázza, hogy a rendszerváltás után olyan kultúrpolitikai hagyatékok sorsának intézésében is részt vett, mint Aczél György, Király István, vagy Pándi Pál hagyatéka. Jól érzékkel ismerte fel, hogy ezeket a hagyatékokat a magyar kultúra története számára meg kell menteni, anélkül, hogy a jelen helyzetben közvetlen hasznosításukra vállalkozni lehetne.
Agárdi Péter képességei egy kiváló művelődéspolitikus kvalitásait egyesítik. Széles körű, nagy tájékozottság, elmélyült tudás, kitűnő kvalitásérzék, amely az ellenoldal szereplőiben is felismeri az értékes teljesítmény lehetőségeit, s mindehhez adminisztrációs adottságok is társultak/társulnak. Egy kulturális szervezet irányítójának jó szervezőnek is kell lennie, irányítania kell a munkát, amely rá rábízatott. Agárdi Péter legmagasabb pozíciója ilyen vonatkozásban nyilvánvalóan a rádiós alelnökség volt. De meggyőződésem, ismerve a fölhozatal milyenségét, hogy – kedvezőbb viszonyok közt – ő lett volna az ország legjobb kulturális minisztere is. Erre persze nem nyílt már mód, azok a tendenciák, amelyek a magyar politikai és kulturális életben kialakultak, nemigen tudtak volna mit kezdeni egy Agárdi-formátumú és alkatú kulturális miniszterrel. De a magyar kultúra más, a jelenleginél sokkal színvonalasabb, értékesebb, jövőt építő útra lépett volna, ha neki nyílik lehetőség e poszt betöltésére.
(Nota bene: tudom, mit beszélek, és tudatosan vállalom az e megállapítás fölötti kinevetés ódiumát. A kontrasztok mutatják meg, hogy milyen lehetőségek vesztek el, és ami megvalósult, az mennyire más ívet rajzol ki.)
Péter! Most, nyolcvanadik születésnapodon a magam nevében köszönöm azt a munkát, amelyet végeztél, s bízom benne, hogy e munka hegygerincei idővel markánsan kirajzolódnak a magyar művelődés történetében.
Isten éltessen! Barátsággal üdvözöl:
Lengyel András
