És tényleg: a fehér csúcsú hegykaréjt elnézve, amelyeknek síelhető oldalain még jó nagy foltokban ott maradt a hóágyúzott takaró, szóval a természet varázslatos közönye előtt a mi problémánk is eltörpülni látszott. Mi lehet „sorsdöntő” a szinte időtlen táj szempontjából?
Korábban már oda-odakapcsoltunk a Rendszerbontó Nagykoncertre (a botrányos, heremutogató részről persze lemaradtunk, ezt, mondjuk, cseppet sem bántam), és próbáltuk elmagyarázni Duskának azt, ami igazából csak másfél nap múlva teljesedett be: ilyen érzés, ha épp meglegyint a történelem. Valami hasonló futott át rajtam a ’89-es forradalom idején, Magyarország EU-s csatlakozásakor, vagy amikor szorongva tapadtunk a képernyőre a szeptember 11-ei terrortámadások napjaiban. Máig emlékszem, arra a felfoghatatlan pillanatra, amikor a gyűlölt román tévében a valóság betört a diktatúra kulisszái közé, és többé már nem lehetett kisöpörni onnan.
Mariazell meredek lejtőin persze még csak szorongva néztük a részvételi adatokat (mi már túl voltunk a levélszavazáson), és találgattuk, hogy a rekordokba illő szám most kinek is kedvez. A négy évvel ezelőtti csalódás, amikor szorosabb eredményre számítottunk, tán még csodára is, nem nagyon engedte, hogy felfogjuk azt, amit pedig valami már súgott odabent: nagyon sokan megmozdultak azért, hogy ezt az elfajult, levegőtlen rendszer lebontsák. Aztán nagyon gyorsan lezajlott minden. Török Gábor a 24.hu élő műsorában már húsz százalékos feldolgozottságnál kijelentette, hogy ezt a választást a Tisza megnyerte, már csak a kétharmad a valódi tét, majd kettőt pislogtam, és máris ott volt a képernyőn a vereségét beismerő Orbán, olyan savanyú arcokkal övezve, hogy már ezért megérte bekapcsolni a laptopot.
Aztán az esti utcabált nézve Pesten, Magyar Péter beszédét hallgatva a kivilágított Országház előtt (aki ezt kitalálta, nagyon értett a vizuális kommunikációhoz), hirtelen véglegesen elöntött az az érzés, ami már nagyon hiányzott a hazám kapcsán: a büszkeség. Persze büszke voltam én korábban is, hiszen ez az ország nem csak a NER tanyája volt, hanem Krasznahorkai László és Nemes Jeles László, Kurtág György és Szilágyi Áron hazája, Bödőcs Tibor vicceinek és Pintér Béla színházának világa is, de a szégyen már hosszú ideje munkálkodott bennem. Mint egy rejtett program a hardver mélyén. És ez akkor érte el a csúcspontját, amikor kiderült, hogy kisegérként „segítünk” az oroszlánnak, s mélyebben benne vagyunk az ülepében, mint gondoltuk volna. Itt már rég nem a kirakatba kitett szuverenitás, hanem a díszlet mögötti gazsulálás számít. És a szégyennek ez a súlya, amelynek valódi mérete igazából eddig fel sem tűnt, hirtelen lekerült rólam.
Mindezt csak fokozta, amikor másnap az ismerőseink arról számoltak be, hogy ismeretlen és ismerős bécsi emberek fejezték ki elismerésüket, aztán megérkezett a telefonunkra a főbérlőnk üzenete is: „Nagy tisztelettel adózunk azelőtt, hogy a magyar nép ilyen nagy mértékben vett részt a demokratikus szavazáson. Le a kalappal!” És persze gratulált a „hihetetlen és figyelemre méltó sikerhez”. Ez is bizonyítja (meg persze az újságok első oldalai), hogy a fél világ lélegzet-visszafojtva követte a magyar választást, átérezte a sok mindenre kiható tétjét. Én a magam ízlése szerint messze nem vágyom ennyi figyelemre, sokkal inkább szeretnék egy szürkébb, de kiegyensúlyozottabb országban élni, amelyik inkább más teljesítményekkel (szellemi, fizikai, erkölcsi) kerül be a hírekbe, és talán most remény is nyílt erre. A „vissza a szürkeségbe” programmal ugyanis szerintem az is nyer, még ha ez most nem is tudatosul benne, aki a NER egyszínűségében hitt. Hiszen miért ne lenne jó neki, ha az ő képviselői is feltűnnének a köztévében, ha az ő cégei is hozzáférhetnének a közbeszerzésekhez, ha nem kerülnének feketelistára a kedvenc előadói, művészei, gondolkodói, mert kritikusak az aktuális hatalommal szemben? Aki ennek nem tud örülni, az tényleg csak az önkénynek tud örülni. Ezzel pedig képtelenség azonosulni. Ezt nem értette meg Orbán sem.
Látom, olvasom, hogy sokan fogadnak arra, vigasztalják magukat azzal, hogy fél évet sem bír ki az új kormány, mert össze fog roppanni a „valódi” munka terhe alatt. Azt hiszem ez lenne a legrosszabb hír azoknak is, akik most erre számítanak. Mert akkor világossá válna, hogy az ország képtelen az öngyógyításra, nincs szellemi váltógazdaság, és belesüllyedünk a saját egérségünkbe. A demokrácia velejárója, hogy nem mindig a mi nézetünk szerint kormányoznak, de soha nincs megbélyegezve, lehazaárulózva, lebuzizva, aki mást gondol. Ha csak ezt az egyet elfogadják az egykori fideszesek, máris minden tiszteletem az övék, hiszen egy pillanatig sem szabad lemondani róluk. Ezt sem árt szem előtt tartani a győzelmi mámorban.
Szívjuk tele hát a tüdőnket a jó hegyi levegővel, majd ereszkedjünk le a dolgos hétköznapok fennsíkjára. Jót fog tenni nekünk.
