A férjem kényszeres rendszerváltó, az a típus, akinek minden témára van egy politikai anekdotája az elnyomás mibenlétéről, és ezeket nem is fél elővenni, ha kell, ha nem. Én viszont, egyfajta balanszot igyekezve tartani, annál inkább hallgatok, úgy vagyok a politikával, mint átlagember a pornóval, állandóan nézem, de sosem beszélek róla, és amikor dolgom végeztével bezárom a tartalmakat, mindig elszégyellem magam, milyen mocskos gondolataim támadtak a látottaktól. A politika tehát többnyire tiltva van itthon a 8 és 11 éves gyerekeink miatt, akikkel – mint a cukrot – főleg az asztalnál, lefekvés előtt és ébredés után igyekszünk kerülni a kérdést. De mindjobban csikorgó összeszorított fogaink közül akkor is lecsorog hozzájuk a feszültség.
Akárhányszor látják, hogy az apjuk vöröslő fejjel mormol magában a közéleti cikkeket olvasva, akárhányszor más városrészekbe utazunk tömegközlekedéssel, ahol a lepusztuló tájképből illuminált históriások bukkannak elő az aktuális híreken kurvaanyázva, és persze akárhányszor a szokásosnál is erősebben szorítom magamhoz őket, és mániákus tekintettel ismételtetem el velük, hogy „nincs olyan, hogy egy felnőtt titkot akar tartatni veletek, ha bárki hozzátok ér ott, ahol a fürdőruha takar, el kell mondanotok”. Bár ezt nem sejtik, de a számlák láttán felötlő bankrablás ötletétől a hídról ugrálásig minden alternatív megoldástól is a politika tartja vissza a szüleiket, azon morális vashálójával, amit kifeszít a tény, hogy ők legrosszabb esetben állami gondozásba kerülnek. Tehát így vagy úgy, de eljut hozzájuk a politika. Pedig viszonylagos buborékban élünk, rádiónk nincs, a TV-távirányítót évek óta nem találjuk – cserébe a nagyszülőknél töltött hétvégék után 3-5 munkanapig tart kiheverniük, amit az ott állandósított híradó okoz. És akkor még nem is beszéltünk a vallásos iskoláról, amibe ortodox ateizmusunk ellenére át kellett íratnunk őket, mert míg az államiban végzetesen megfogyatkoztak a tanárok, itt – tekintve, hogy minden munkatárs az Egyház tagja – az Istennek sem tud akkora fluktuáció lenni. Bele sem merek gondolni, milyen torzulást okozhat egy pici gyerek személyiségfejlődésében az a kognitív disszonancia, amikor minden szociális színtér gyökeresen ellentmond a másiknak. Odahaza apádék szidják azt a rendszert, amelyik vezetője azért nem enged szerelmes férfiakat az utcára, hogy téged védjen vele, miközben háborút szít a nevedben a békéért, amire reagálva a barátaid szülei köcsögnek nevezik őt is meg az egész sleppjét, az egyházi iskolád tanárainak ugyanakkor könnybe lábad a szeme az örömtől, mikor megtudják, hogy a második neved Viktor. Nos, tessék szépen fejlődni.
Mindezek ellenére a nagyobbik gyerek kiskora óta egész jól átlátja a helyzetet, olyan kommentárokat fűz az eseményekhez, amilyeneket nem kellene tudnia, de mindig megijeszt az a fanatizmus, amivel mondja. Persze papolok én neki arról, hogy tanuljon történelmet, olvasson utána, és formáljon saját véleményt, mert még mi magunk is félrevezethetjük akaratlanul, de ő úgy függ rá a jól hangzó foszlányinformációkra, hogy bármelyik lesírt celebből lett propagandabáb megiringyelné. Dehát ő azért mégis csak gyerek.
A kampánycsend alatti tennivaló híján elvittem őket a kis barátaikkal kirándulni, ahol az ambivalencia olyan szintje képződött meg előttem, hogy nem tudtam eldönteni, disztópia-e, amit látok vagy a rég várt fejlődés mint sosem látott rokon ölt olyan formát, hogy meg sem ismerem. A csapatnyi kisgyerek egyik percben még felhőtlenül nevetgél, kergetőzve, majd a virágzásban tobzódó tavaszi panorámában tovább hömpölyögvén egy (már korábban) leszaggatott választási plakáttal azt kezdik játszani, hogy biciklivel áthajtanak a rajta lévő képviselő arcán. Teszik mindezt ugyanazzal az önfeledt, szívet melengető gyermeki kacajjal, ahogy előtte a labdát gurigatták. Hazaérve, A legyek urai a (karakter)gyilkosságtól felajzva úgy döntöttek, mivel leszaggatni és hazahozni nem engedtem nekik, készítenek egy saját plakátot, és Nerf puskáknak céltáblaként alkalmazzák. A látottaktól lehengerelve én már csak annyit tudtam mondani a kisszobában megalakuló Corvin közi ifjaknak: ha írnak is bármit a táblára, ne rajzoljanak rá, mottóra lövünk, emberre nem.
