Geszti Péter: Kormánybuktató tényezővé vált a kontraszelekció

Hol telt a vasárnap este?

A barátainkkal ünnepeltünk egy lakásban, azután a Batthyány téren. Majd egyszer csak felhívott egy ismerős Hágából, ahol a fia két-háromszáz sráccal ünnepelt és a Mi vagyunk grund dalunkat énekelték.

Fellélegzett?

Persze. De nem lesz egyszerű továbblépni a NER után. A forrásmegvonások, a pária létbe kényszerített tehetséges alkotók nagy része ugyan kifejlesztette az immunrendszerét, és abból születtek remek alkotások, de sokan elhagyták a pályát, vagy elmentek az országból. NERetlen nyeretlenként sok társammal együtt 16 éven át ki voltam tiltva a közszolgálati médiából, ami komoly reprezentációs és anyagi veszteséget is jelentett. Részben a kieső jogdíjak miatt, a „láthatatlanság miatt, plusz az általános félelem vagy óvatosság miatt a piaci cégek sem merték szponzorálni a koncertjeimet. A reklámügynökségünket bezártuk, amikor 2022-re ezen a területen is teljesen megszűnt a verseny, a felszabadult időt és energiát átforgattuk kulturális produktumok, zene, film menedzselésére. A piacon reziliensnek kell lenni.

Volt olyan kulturális szereplő, aki a piaci működéssel kapcsolatos tanácsot kért?

Magát az ARC kiállítást is nehéz finanszíroztatni, és pár éve a korábbi Átrium csapattal keresgéltük, hogyan lehetne nagyobb bevételhez jutni a jegyvásárlóktól. Ezen kívül több civil szervezetnek végeztünk pro bono munkát. A mostani választás egyik legszebb része épp az, hogy bebizonyította: a civil bátorság, kiállás, összefogás hihetetlen erő. Nem is szabadna ezt hagyni elsikkadni.

Az alakuló kormány közeléből keresték már?

Ketten hívtak már kávézni, de szerintem még időre van szüksége a csapatnak. Én nyitott vagyok, és szívesen vállalok olyasmit, ami kapcsolatot teremhet az állam, a piac és a civil szféra között. De hozzáteszem, egyelőre a saját produktumaim kulturális piacra való kivitele is nagy erőfeszítésbe kerül.

A Petőfi TV-ben a nyilatkozatuk szerint nyitnak az eddig nem szerepeltetett alkotók felé. Megkeresték már?

Hívtak minap, de nem megyek. Nem sértődöttségből, csak ha már eddig kibírtam, folytatom ezt a „szép” hagyományt, amíg fel nem áll egy új, szabad köztévé.

Úgy tűnik, az eltelt néhány nap alatt sokan eljutottak a kezdeti felszabadultságtól és örömtől a bosszúvágyig.

Nem csodálom. Noha ez a helyet nem vethető össze tragikumában a vészkorszakkal, de eszembe jutott, ahogy Heltai Jenő a gettónaplójában felteszi a kérdést, hogy hogyan fog tudni együtt élni azokkal az emberekkel, akik feljelentették őket, vagy rezzenéstelen arccal nézték végig, ahogy elviszik a szomszédjaikat, ismerőseiket. A „hogyan tovább együtt?” kérdése itt körözhet bennünk is.

Megfeleltethető ez a két szituáció?

Fokozatában, súlyosságában semmiképpen, de elméleti hasonlóságában igen. A társadalom egy-egy csoportja a magyar állam döntései alapján politikai-hatalmi alapon kisebbségbe szorult, hátrányokat szenvedett el, kizárásban, büntetésben részesült. Akkor a zsidó származásúak, most meg mindenki, aki rendszerkritikus volt. Az utóbbinak egyik következménye a kontraszelekció lett, és ez is kormánybuktató tényezővé vált. A közszolgáltatások szétestek, az alkalmatlanok nemcsak az oktatásban, az állami testületekben, hanem a művészetben, a médiában is károkat okoztak, ez a világ kitermelte a maga trash kategóriáját. Eközben az autonóm művészek sokasága lehetetlenült el, amit teljes joggal kérhetnek számon. Az ő veszteségük mindannyiunk vesztesége, a magyar kultúrát tolószékbe ültették, és ezt nem lehet szó nélkül megbocsátani. Indulatmentesen hangot kell adni annak, hogy ki és mi lett elfogadhatatlan szakmailag és morálisan. Meg kell nevezni azokat, akik érdemtelenül élveztek előnyöket, akik visszaéltek a helyzetükkel, majd párbeszédek során tisztázni kell, milyen felelősségük volt, és maradt-e helyük az alkotók világában. Ugyanakkor figyelni kell arra, hogy egy új kánonból nem szabad többé kizárni az eltérő ízlésű művészeket. Láttuk, hogy a korábban nem favorizált, sőt, ignorált művészek milyen dühvel és revansvággyal érkeztek a Fidesz-éra elején, amiből az az egyik tanulság, hogy itt az ideje végre kukába dobni a népi-urbánus törésvonalat is. Azután tehát, hogy rendeződnek a személyes és szakmai viszonyok, meg kell teremteni a nyitottságot. Az új állami kultúrafinanszírozásnak úgy kell majd működnie, hogy ne csak a „mi kultúránk, mi ízlésünk, haveri körünk” döntse el, hogy mire lehet támogatást kapni.

Ha valaki Puzsér Róbert után szabadon szervezne egy rendszerépítő nagy koncertet, fellépne együtt Muri Enikővel?

Azt hiszem, nincs közös dalunk, de még mozink sem, tehát nem valószínű. De mondok egy másik példát. Egykori mentoráltam, Oláh Gergő az utolsó félévben beleállt a NER propagandába. Beszéltünk telefonon, leveleztünk, felhívtam a figyelmét, hogy vigyáznia kell a hitelességére, függetlenségére, mert egy művésznek az az egyik legfontosabb értéke. Hosszasan válaszolt, és amikor leírta az indokait, megértettem, miért alakult így. Nem értek egyet vele, de közben azt gondoltam, hogy ha féltem is őt, nincs jogom elítélni ezért. Ez az ő döntése. Az meg az enyém, hogy akadnak azért olyanok, akiket kerülök, és akikkel nem fognék kezet. Nem bosszúból, vagy hogy megalázzam, hanem azért, hogy épségben tartsam a saját mentális és morális állapotomat.

Volt akiben csalódott az elmúlt 16 évben?

Nem nagyon. Már 1998-2002 között is kiderült, hogy az a művész, aki nem elég tehetséges, az pártállami gondozott tud csak lenni.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy több humorérzéket kíván ennek az országnak. Mit gondol erről most?

Részben azt, hogy az elmúlt két évtizedben született abszurditás annyi magas labdát adott, hogy könnyű volt viccelni, kellett a humor a megküzdéshez. Másrészt viszont gyakoriak lettek az olyan események, amelyek után már a humorérzék sem segít.

Mond példát?

Például a gyermekbántalmazási ügyek. Vagy pusztán az a tény, hogy a hatalmi politika tudatosan nem vesz tudomást a mélyszegénységbe került, vagy a szegénységbe lecsúszott 3-4 millió emberről.

Vagy hogy nem a megtámadott, hanem az agresszor mellé állt Ukrajna lerohanása után. Hogyan csatlakozott a MedSpot Kárpátalján segítő csapatához?

Egy velem készült interjú során hívta fel rájuk a figyelmemet egy újságíró. Találkoztam velük, először igyekeztem ötleteket adni nekik a forrásgyűjtéshez. Azután annyira megtetszettek ők is, és a küldetésük is, hogy azt mondtam, nem csak tanácsokkal tudom ezt támogatni, hanem elmegyek velük én is. Azt gondoltam, fontos, ha az ember testközelből, mélységében érez meg abból valamit, ami ott történik, ki kell lépni a komfortzónából. Mert visszatérve még jobban értékeled azt, amid van. Ezután a három nap után pedig még inkább azt éreztem, hogy az ukránellenes hergelés is kimeríti az immoralitás és abúzus fogalmát.

Elhangzik a filmben egy mondat: „elhozzuk annak a Magyarországnak az üzenetét, ami szolidáris.” Hogy sikerült ukránellenessé tenni egy olyan ország jelentős részét, amelynek a történelme során Oroszország sokszor okozott kárt?

Nem kellett különösebb képesség hozzá, csak kegyetlen ridegség. Egy átlagos kommunikációs szakember is meg tudja csinálni, ha szinte végtelen pénze van rá, és ha meghoz egy súlyos morális döntést. Technikailag: ha kapsz 5 milliárd forintot egy kampányra, hogy hitesd el az emberekkel, hogy a Föld lapos, akkor a magyar lakosság 25 százaléka az év végére azt fogja mondani, hogy a Föld lapos. Ha elég sokszor ismétled, a lakosság információ hiányos része szinte bármit elhisz, akár a saját tapasztalataival szemben is, és inkább vállalja a meghasonlást, mint hogy gondolkodjon, elvégre a gondolkodás fárasztó.

A Kárpátalján töltött három nap alatt tapasztalt ellenérzést a magyarországi magyarokkal szemben?

Nem. A MedSpot alapítvány négy éve jár oda, visz gyógyszert, figyelmet és jó szót nekik, tárt karokkal, óriási szeretettel fogadják őket.

Melyek voltak a legmegrázóbb pillanatok?

Látni idős embereket a mentális összeomlás szélén, sírni a bizonytalanságtól, figyelemhiánytól. Sokan nem tudnak egészségügyi szolgáltatást kapni, mert a kórházak leginkább a sebesült katonákat látják el. Látni a 3x3-as szobát, ahol olyan kétgyerekes család lakik négy éve együtt, akiknek mindenük megsemmisült a háborúban. Vagy amikor reggelente felhangzott a hangszórókból az ukrán himnusz, amit minden nap lejátszanak mindenhol. Előtte annyi puskalövés hangzik el, ahány áldozata van az adott településnek. És bevallom, megrázó volt, amikor felhangzott a légiriadó szirénája, amit eddig sosem éltem át. Aztán elgondolkodni azon, hogy az ott élők életének hétköznapi részévé vált a fenyegetettség, és a halál sikítása.

Odaadta a lányainak azt a kötött manót, amit az ungvári, egykori kórházból kialakított menekültszálláson 2022. március 25. óta lakótól kapott?

Igen. Már csak azért is, mert a nagyobbik lányomat elvittem magammal erre az útra. Gondolkodik azon, hogy orvosi pályára lépjen, így most lehetősége nyílt arra, hogy kövesse az orvosok munkáját, hogyan vesznek fel diagnózist, hogyan beszélnek a betegekkel éles helyzetben egy jótékonysági misszió során. A második nap végén azt mondta, hogy még soha életében nem volt ilyen boldog. Mert segíthetett gyógyszert osztani, adhatott valami jót az embereknek, része lehetett egy nemes ügyet szolgáló csapatnak. Az pedig örökre emlékezetes marad számomra, ahogy a menekült ukrán gyerekekkel egymásra találtak. Játszottak, a kislányok hozzábújtak, csüngtek rajta szeretettel, miközben egyik se beszélte a másik nyelvét. Igenis létezik a szeretetnyelv.

Infó: Mentőt vezettem Kárpátalján. Humanitárius misszió a háború árnyékában. YouTube, MedSpot.

Orvosi Segítség, Ahol Kell Alapítvány
Adószám: 18903379-1-42