Mágus, aki a szó pozitív értelmében csap be minket illuzórikus műveivel. Az alkotónak – akit az anamorfózis magyar mesterének tartanak– új tárlata nyílt Távlattani leckék címmel.
Orosz István személyére illik a polihisztor jelző is. Grafikával, plakátművészettel, animációs filmek rendezésével és szépirodalommal foglalkozik. A tárlat megnyitóján – ahol Feledy Balázs művészeti író beszélgetett vele – elmondta, hogy mostanság inkább a betűk nyelvén „szól” hozzánk. A kiemelkedő irodalmi tevékenységért adományozható József Attila-díjat számos verseskötetéért és prózai műveiért érdemelte ki idén.
A kiállításon láthatjuk a köteteket, amelyek a nevéhez fűződnek. A teljesség igénye nélkül: Az idő látképei, Szent Rinocérosz gyermekei, Mekkora kép!, Könyv a tükörben. Ott ugyan nem lapozhatunk beléjük, pedig elég beleolvasnunk Orosz írásaiba, és máris tapasztaljuk a szavakkal való bravúros bánásmódot, a kifinomult iróniát vagy éppen a művészettörténeti és történelmi kontextusokba ágyazódást.
A címadó Távlattani leckék egy tavaly megjelent verseskötetének címe. „Régi és új versek, amelyek a tér és az idő, a valóság és az illúzió, fény és árnyék átjáróit kutatják” – olvashatjuk róla. Meg is vásárolhatjuk, ellentétben a kiállítás grafikáival, fali objektjeivel. Akik figyelemmel követik Orosz pályáját, örömmel ismerik fel a tágas kiállítóterekben a legismertebb munkáit.
A mostani tárlat így nem okozott meglepetést, kivéve a háromdimenziós alkotást, amelyen Orosz művészetének mintegy összefoglalását, legjellemzőbb motívumait láthatjuk. A geometria és az optika köréből választott témákat, a téri illúziót, a kettős jelentést. A valóság és az illúzió elegyítette, anamorfikus alkotások teszik Oroszt leginkább egy varázslóhoz hasonlóvá, aki trükkjeivel odaszegezi tekintetünket, és arra késztet, hogy ne higgyünk a szemünknek. Képeit hosszasan érdemes szemlélni, hogy megfejtsük számos utalását, rejtett összefüggéseket fedezzünk fel a részletekben.
Az ismerős rajzok közül a rinocéroszokat ábrázolók lopták be leginkább magukat a szívembe. A Rinocérosz labirintus (2017), valamint az Elefánt és a rinocérosz. Hommage á Valentinus de Moravia (2017) kompozícióin is egyedi módon jeleníti meg az orrszarvút. Hasonlóan Albrecht Dürerhez, aki előtt tiszteleg a Camera obscura (2013) című képével. Az eredeti fametszet érdekessége, hogy készítője, azaz Dürer sosem látott rinocéroszt. Művét egy ismeretlen alkotó vázlata és leírása nyomán készítette, így olyan vonásokkal rendelkezik, amelyek nem találhatók meg egy igazi orrszarvún. Ilyen Orosz kemény páncélú, csavart szarvú, pikkelyes lábú rinocérosza is, aki harciassága ellenére is nyugodtan áll modellt annak a rajzolónak, aki camera obscura (lyukkamera) segítségével örökít meg.
A Rinocérosz labirintus felülnézeti, kacskaringós útvesztőjéből az állat képe rajzolódik ki. Az Elefánt és a rinocérosz. Hommage á Valentinus de Moravia grafikáján már egy elefánt társaságában áll, pontosabban mindketten be lettek „tuszakolva” egy oszlopokkal tagolt, szépséges antik építmény csarnokába, ami csak „félig” sikerült.
Orosz alkotásainak vissza-visszatérő motívuma a rinocérosz és az elefánt is. A kiállítás nem csak az említett növényevőkre helyezi a hangsúlyt. Múltidéző építmények és terek, bámulatos formák, lépcsősorok, ki-be fordított ablakok bontakoznak ki aprólékos, részletgazdag grafikáin.
Egy tetőfelújításból megmaradt lécek ihlették a fából készült faliképeket (Deszkametria 15. 2011, Deszkametria 38. 2018). Az M. C. Escher megtévesztő munkáira emlékeztető objektekről a következőképpen vall Orosz: „Amikor ilyen építészeti lehetetlenségeket készítek, tulajdonképp olyan térbeli paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sohasem függetlenek az időtől. A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymásba fonódó furcsa hurkai gyakran keltik a végtelenség – vagy az időtlenség – illúzióját”.
