Az egész hetet a hírek habzsolásával töltöttem: ritkán vannak ilyen idők. Korábban akadtak olyan hónapok, amikor letiltottam magam a „közéletről” a saját mentális egészségem érdekében és főként azért, mert olyan helyzet állt elő, ahol sem az érveknek, sem a szakmaiságnak, sem a megértő türelemnek nem volt helye. Vagy mert erőből intézték el a közügyeket, vagy pénzzel. Nagyon bízom benne, hogy e tekintetben is elindul a változás. Igencsak ránk fér a világos és higgadt beszéd vagy vita számos kérdésről, jó lenne, ha ismét ez lenne a közélet alapja. A kicsizést, poloskázást, hazaárulózást pedig átadjuk a múltnak, a történészeknek, hadd foglalkozzanak ők velük.
Addig is persze akadnak elégtételek. Mindig is viszolyogtam azoktól, akik kárörvendve ülnek tort a vesztesek felett (az öröm egészen más tészta), most viszont olykor megengedtem magamnak egy kis kilengést. Hiszen miért ne mosolyoghatnék Gajdics Ottó performanszán, amely nagyot futott az interneten, és még tangóritmusban is meghallgatható: ennél jobb standup talán már nem is lesz idén. A „kognitív disszonancia”, a „lehull a lepel” és a „valódi adatok látnak napvilágot” mindent elmond arról, hogy milyen volt az a rendszer, amit szeretnénk magunk mögött hagyni, még csak minősíteni sem kell. Olyan, mint egy műalkotás: önmagáért beszél. Figyelemre méltó, hogy a majd félórás összeállításban, amely a „kormánypárti elemzők vereség előtt és vereség után” munkacímet is viselhetné, Bayer Zsolt megtört szomorúsága volt a legemberibb. Persze ez sem tartott ki az egész héten, szunnyad ott még elég hübrisz.
Az most még nem látszik, hogy a Fidesz merre indul el: a valódi szembenézés vagy a bűnbakkeresés felé. Mindkettőnek vannak markáns jelei, de még kérdés, hogy melyik kerekedik felül. Kövér László viszont e tekintetben is kiemelkedik. Bayer Zsolt műsorában rendesen kiosztotta a fiatalokat, akiknek se okuk, se erkölcsi alapjuk nem volt arra, hogy elutasítsák a kormánypártot, valójában nem is tudják, hogy miről döntöttek, és nem is lehet velük a politika nyelvén beszélgetni. Nos, a bölcsek pontosan tudják, hogy a fiatalok kárhoztatása és leteremtése az öregedés (boomerség) legbiztosabb jele. Aki ezt teszi, már nem is akarja érteni a körülötte lévő világot, megelégszik a dohogással, saját gondolatai önkényével. Ennél nagyobb öngól aligha van a politikában. És az is biztos, hogy ennél nagyobb szívességet aligha tehet a Tisza szavazóinak: minden szavával visszaigazolja, hogy jól döntöttek, és jól fognak dönteni a jövőben is.
Az öröm mellé egyetlen szomorúság kúszott be csupán: a távozó Hadházy Ákos. Pedig neki igazán ott lett volna a helye, ha függetlenként is, a rendszerbontó csapatban. Hiszen ő nagyon sokat tett azért, hogy láthassuk a NER korrupciójának valódi mértékét, a luxizás hétköznapi arcát, azt a felfoghatatlan meggazdagodást, amely tovább fűtötte a hatalmi gőgöt és megvetést azok iránt, akik nem részesülhettek ebből. Akik számára a közpénz nem csupán közpénz jellegét vesztette el, hanem minden jellegét. Egyszerűen nem jutott el hozzájuk.