Begyulladtak a bukott nácik, mert hiába szították a tüzet, a kartotékok csak nem akartak lángra kapni. Éppenhogy megpörkölődött a szélük, minden olvasható maradt. Szét kellett volna bontaniuk a kötegeket, egyesével égetni el a lapokat. De kilátástalanul sok volt, nem pepecselhettek 1945 áprilisában. Elveszítették a háborújukat. Maradék csapataik esztelen utóvédharcot vívtak, vagy szétfutottak, közeledtek a felszabadítók. Hatalmukat vesztve a felelősségre vonástól rettegő gazfickók idegesen kapkodtak régi központjuk, a müncheni Barna Ház pincéjében, meg akarták semmisíteni az állampárt komplett tagnyilvántartását.
Aki hozzáfért, elsőnek az önmagát kompromittáló aktákat tüntette el helyben – sicher ist sicher. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz (NSDAP) negyedszázados fennállása alatt több mint tízmillióan (!) csatlakoztak. Őket a közmondásos alapossággal regisztrálták: név, fénykép, személyes adatok, a belépés dátuma, tevékenység, saját kezű aláírás.
Végül sebtiben úgy határoztak, az iszonyatos mennyiségű dokumentumot elszállítják egy város széli papírmalomba, és ipari papírhulladékba keverve pépesítik, hogy semmi esetre se kerülhessenek a győztesek kezébe.
Ez volt a tervük – nem vált be.
Április 18–27. között – tehát még Hitler öngyilkossága előtt – húsz teherautónyi, 50–65 tonna iratot szállítottak a kényes feladat végrehajtására kijelölt Wirth céghez. Nőttön-nőtt a papírhegy a gyárudvaron. A transzportot kísérő aggodalmas pártfunkcionáriust megnyugtatták, jól haladnak, a többi kuncsaft várhat. Ám az üzemvezető Hanns Huber a papírokba pillantva rádöbbent, mire készülnek, és úgy döntött: titokban megőrzi a terhelő bizonyítékokat. Tisztességes ember volt, munkásaival együtt maga is megszenvedte a diktatúrát, a háborút. Megvetette azokat, akik tönkretették a hazájukat.
Huber a fegyverletétel után, május végén felkereste az amerikai katonai hatóságot, hogy átadja a megmentett iratokat, de hiába cipelt magával egy zsáknyi mintát, az ügyeletes tiszt elhajtotta. Csak hónapok múltán, amikor hozzá került a jelentés, intézkedett egy bizonyos Brown őrnagy: odahaza Oregonban rendőrnyomozó volt, ő végre felfogta a lelet fontosságát. Már azt hitték, odalett a bombázásokban. Régen észre kellett volna vennie „valamelyik istenverte idiótának” – panaszolta Washingtonba küldött októberi jelentésében az iratok biztosításával és feldolgozásával megbízott illetékes.
Az anyagnak jó hasznát vették az elszámoltatásokban. Hogy a kettészakadó országot így is csak részben sikerült megtisztítani az évtizedes mocsoktól, arról Huber nem tehetett – ő bátor hazafi volt, nélküle még több hazaáruló úszhatta volna meg. A német állam fél évszázad elteltével visszakapta az anyagot. A berlini Bundesarchivban őrzött 12 717 012 kartoték kutatható, rövidesen online is lehet majd keresni a digitalizált állományban. Néhány kattintással kideríthető lesz, szépített-e a boldogult nagypapa, amikor úgy mesélte, hogy a szomszédok közt sok náci volt – bezzeg a családban nem akadt egyetlenegy sem.