„Összes rokonaimnak annyi szerencsét kívánok, amennyi nekem volt, de ép oly nagy munkakedvet, mert munka nélkül nincs siker!” – ez a saját maga által fogalmazott szentencia olyannyira megtetszett Móry Károly építésznek, hogy kis módosításokkal végrendeletének minden változatába beleírta. És bizony nem nehéz elképzelni derűjét, amint felidézte serényen dolgozó rokonait, akik érdeklődve várják a következő testamentumot, hogy abban vajon melyik családtagra mosolyog majd rá a szerencse.
Persze nem öncélú gonoszságból rendelkezett újra és újra a vagyonáról az építész. Ötvenkilenc éves volt, amikor 1903-ban az első változatot megszövegezte, és akkoriban ez olyan kornak számított, amikor már jobb volt rendben tudni a dolgokat. Őneki pedig, ha nem is egy birodalomról, de tisztes örökségről kellett gondoskodnia.
Üzlettársával, Hubert Józseffel az 1870-es évektől kezdve több tucat bérházat építettek fel a hirtelen növekedésnek indult Pesten, ebből a 90-es években nyolcat a Nagykörúton. A bevált recept szerint megvették a telket, bankhitelből felhúzták a házat, aztán az épületet tisztes haszonnal – és a hitellel együtt – eladták a következő háziúrnak, ők pedig megkeresték az újabb telket. Átlag másfél év alatt került ki a kezük alól egy három-négy emeletes bérház.
Nem csoda, hogy éppen 50 évesen Móry Károly már a házvásárlásra is gondolhatott. A József körút 55–57. alatti négyemeletes remek helyen állt, a Baross utca sarkán, átellenben a Körút első egybefüggő házsorával, ahol már akkor bulvárt idézett a városkép, amikor odébb még földszintes kunyhók és disznóólak tolakodtak a látványba. (A kávés, a bádogos és a szűcs lánya. Szép Szó, 2024. 06. 30.) 1894-ben kivásárolta hát Hubertet a közös épületükből, és bár ő maga nem költözött oda, lakóinak tisztes polgári közeget ígérhetett: a földszinten a Commerce – majd a Deák – kávéház, a három-négy szobás, utcára néző lakásokban építész, ügyvéd, bankvezető, postafőtiszt, ezredorvos fizette a negyedévi béreket.
Ám amikor az első végrendeletét megírta – amelyben érezhető elégedettséggel jelezte, a ház immár évi 20 ezer korona tiszta jövedelmet hoz – Móry Károlyt már más, még nagyobb léptékű feladatok izgatták. A besztercebányai születésű építész, a Tátra szerelmese még 1897-ben megvásárolt a Csorba-tó népszerű kirándulóhelyét tulajdonló családtól 75 hektárt, amelyet átszelt a Mlinica-patak, és az 1350 méter magasban lévő birtokot lépésről lépésre fejleszteni kezdte.
Kitisztíttatta az eltőzegesedett völgyet, hogy a patak ismét tiszta vízzel tölthesse fel a mélyedéseket – pár esztendő alatt meg is született az Új-Csorba-tó. 1903-ban már a tereprendezésnél tartott, így nem véletlen, hogy akkori testamentumában meghagyta, örökösei építsék fel a szállodát, amelyet ő már meg is tervezett. „Svájcban ily vállalatok házi kezelésben nagyon is prosperálnak, és hosszú időkre a családnak – kellő tevékenység mellett – huzamos jövedelmet biztosítanak. Legyen ez nálatok is így!” – írta.
Más kérdés, hogy testvérei leszármazottainak, akiknek ezt az intést címezte, esélyük sem volt kipróbálni, hogy a Tátra lábánál jövedelmező-e a szállodaépítés. Móry Károly hatvan évesen nőül vett ugyanis egy nála bő három évtizeddel fiatalabb belga kisasszonyt – akit végakaratában még barátnéjaként, havi 200 korona életjáradékkal említett –, és Fizaine Helénnel az oldalán saját maga valósította meg elképzeléseit. 1904 márciusában engedélyt kért Liptó vármegye alispánjától, hogy az Új-Csorba-tónál üdülőtelepet létesíthessen, és a következő évben már meg is nyitotta a szállodáját. Az alapvető változásokat pedig ugyanekkor kelt pót-végrendeletében nyugtázta.
Az új üdülőhely hamar népszerű lett. Köszönhette ezt egyrészt a kitűnő helyének, hiszen közel volt a már bejáratott Csorba-tóhoz, de a fogaskerekűn – majd a nem sokkal később beindított villamosvasúton is – saját megállót kapott. Másrészt Móry Károly kitűnő üzletembernek és szívélyes házigazdának bizonyult, így a rövidke nyári szezonban mindig tele volt a szálloda. Az ötven szobában „célszerű, kényelmes” – más olvasatban: spártai – berendezés, viszont pazar panoráma várta a vendégeket, akik forrásvízben fürödhettek az emeletenkénti két fürdőszobában, az étteremben pedig napi étlap szerint válogathattak a kitűnő konyha fogásaiból.
A „minden luxus kizárása” az alapító kifejezett filozófiája volt, hiszen „az utóbbival a drágaság minden tekintetben együtt jár, különösen a vendégekre nézve”. Így viszont megengedhette magának, hogy ő adja a legkedvezőbb ajánlatot, amikor például az óbudai főgimnázium tanárai és diákjai indultak tátrai tanulmányútra. Május vége még előszezon lévén, fejenként 1 korona 20 fillérért kapták a turistaszállást, a vacsorát („sült és tészta”) ugyanannyiért, amit ha összevetünk a fogaskerekű kedvezményes jegyének árával – 1 korona 90 – mi magunk is igen méltányosnak találhatunk. De főidényben sem került többe egy főre egy önálló szoba teljes penzióval napi 8–10 koronánál – kilátástól függően.
Nem csoda, hogy az év legalább felében Móry Károly és felesége – a turistatársadalom szerint „a Móry-szálló igazi lelke” – is Új-Csorbán élt, a világtól legkevésbé sem elvágva, hiszen a szállodába már a telefont is bevezették. Legfeljebb a leghidegebb hónapokban tértek vissza Pestre. És ez az életmód nagyszerűen működött 1920-ig, akkor azonban több megrendítő dolog is történt. Egyrészt hirtelenjében úgy alakult, hogy a Móry-szállót a Tátrával egyetemben elcsatolták Magyarországtól. Másrészt hosszú betegeskedés után elhunyt Fizaine Helén, és a magára maradt Móry Károly ismét új végrendeletet volt kénytelen fogalmazni. Pár hónappal azután, hogy ez elkészült, az építész maga is meghalt.
Az utolsó végakarat már leképezte a világ új rendjét. Móry Károly Emil nevű testvérének két fia örökölte az ingatlanokat: a harminc éves, visszavonult tüzértiszt, a Csorbán élő Móry János a szállodát, a húszas évei közepén járó vegyészmérnök, pesti műegyetemi tanársegéd, dr. Móry Béla a bérházat. De a testamentum leghosszabban bizonyos Darkó Erzsikével foglalkozott, aki korábban a szálloda házvezetőnője volt, és Mórynét betegeskedése alatt a legtávolabbi fürdőkbe is elkísérte. A tanító felmenőkkel bíró székelyszentmiklósi leányra – „hogy el ne adományozza!” – nem egy összeget, hanem a József körúti ház jövedelméből negyedévenként 2500 koronát hagyott az építész, valamint ingyenes használatra a házban fenntartott lakását a teljes berendezéssel. Emellett kikötötte, hogy a kisasszony tanuljon bele a ház kezelésébe, és ha „férjhez megy, nagyon elővigyázatos legyen a választásában, és a legjobbat kívánom neki”.
Engem is nagyon bosszant, hogy ezek után nem tudom önöknek megmondani, mi történt Darkó Erzsivel, de sajnos nemcsak a ház húszas évekbeli lakói között nem lehet azonosítani, de semmiféle későbbi adatot nem lelek fel róla, sehol. Köddé vált, férjhez ment Új-Csorbán vagy Erdélyben, belehalt a spanyolnáthába, vagy kivándorolt Amerikába? Rejtély.
Vigasztalódjunk hát a Móry Károly két örökösének sorsával, mert az sem hétköznapi.
Dr. Móry Béla elsősorban arról lett híres, hogy 1926 márciusában feleségül vett egy Pommerinig Irma nevű hajadont, s bár állítása szerint kikötötte, hogy sosem szeretne vele egy fedél alatt élni, feleségét az esküvő másnapján mégis az ő József körút 55. alatti lakásában érte egy pisztolylövés, amelynek az egyik szeme is áldozatul esett. Három hónapra rá pedig egy Tomasek Angéla nevű hölggyel indult autókirándulásra a Duna-kanyarba, és amikor a kocsi balesetet szenvedett, a lány meghalt. Dr. Móry egyébként kimagasló szaktekintély volt a szénvegyészetben, de arra, hogy immár a mérnöki tudásáról legyen nevezetes, egészen a hatvanas évekig kellett várnia: neki köszönhetjük ugyanis brikettet. Bár a szinte égéstermék nélkül izzó koksszal már a húszas években kísérleteztek, Móry Béla dolgozta ki azt a módszert, amellyel végre nagy mennyiségben, biztonságosan volt előállítható.
A házasság sokáig a bátyjának, Móry Jánosnak sem volt erőssége. A fess tüzér kiváló síelőként, autóbolondként és világjáróként volt ismert; kirándulásaiból rendre a régi Móry-szálló melletti villájába tért meg, és még bővíteni is volt ereje az üdülőtelepet. A hírnév azonban csak 1932-ben kapta a szárnyára, amikor Das Fräulein La Valliére című „teljesen jazzmentes” operettjét bemutatták Berlinben. A Napkirály korabeli történet valószínűleg jól simult a zeneszerző ízléséhez, hiszen a laptudósítások szerint ő is XIV. Lajost idéző bútorok között élt agglegényéletet a Tátra kapujában. Nem sokkal később aztán mégis megnősült, bőven a negyvenen túl elvette a fiatal Szakmáry Magda opera-énekesnőt, és boldogan éltek, míg a csehszlovák állam végül államosította az egész Móry-telepet, őket pedig kitelepítette Iglóra.
A Móry-szállót aztán lebontották, a hetvenes években a rettentő Hotel Banik épült a helyére. Az egykori telepből egy szép kis modernista kilátótorony húzta a legtovább, amely egy kávézó mellett egy rádióantennának is helyt adott: Móryék ezen keresztül fogták a Kassáról közvetített komolyzenei adásokat. A Móry-kilátó romosan bár, de műemléki státuszának köszönhetően megélte a 2010-es éveket – aztán ahogy ez már lenni szokott, sajnálatos mód összedőlt.
Van azonban valami, ami valószínűleg sosem készült el, bár Móry Károly nemcsak elrendelte a megvalósítását az utolsó végrendeletében, de három hónapos határidőt is megszabott a kivitelre az erre kötelezett dr. Móry Bélának. „Hogy az utókor is tudja, hogy ki alapította Újcsorbató gyógyhelyet, kívánom, hogy a területen egy nagyobb gránittömbön cementtel egy lap készíttessék és a következő felirattal láttassék el: Coloniam hanc fundaverunt Carolus Mory architector et eius coniux Maxim Heléna Fizaine, MDCCCCV.”
Talán megpróbálta, de előbb a tél állta útját, majd a lezáruló és nehezen megnyíló határ? Talán áttestálta a feladatot az amúgy is Új-Csorbán élő bátyjára, aztán elfelejtődött? Nem tudni. Mindenesetre ilyen felirat létéről sehol sem találni híradást.
