Az idegenség, Esterházy Péter is említette valahol, a Bodor-mű aurájának egyik legszembeötlőbb sajátossága. Számunkra többnyire ismeretlenek, sőt, gyakran kiismerhetetlenek a helyszínek, meglepőek – nem a megszokott világunkból valók – a figurák, akik aztán az általunk megélthez képest egészen más közegben mozognak, más kihívásokra reagálnak. A klíma sem az, amihez többé-kevésbé alkalmazkodtunk: jóval zordabb, benne metszően hideg szél, özönvízszerű eső vagy szűnni nem akaró havazás, csontig hatoló fagy uralkodik. S rendszerint a szürke a domináns szín.
De mindarra, amit e képzeletbeli világ közvetít számunkra – például a szüntelen fenyegetettségünk, a sokféle kiszolgáltatottságunk – zökkenőmenetesen ráhangolódhatunk, hiszen szocializációnk közös alaprétegeire épülhet. S nagyon is „otthonosnak” érezhetjük a környék sok változatban megjelenített elhanyagoltságát, lerobbantságát. A táj így e novellisztikában gyakran kétarcú. Magánvaló természetként fölemelő, lélegzetelállítóan varázslatos, de emberi tevékenység produktumaként szinte kizárólag kedvetlenítően, sőt lélekölően sivár. A kontraszt mindig rendkívül éles. A plasztikusan ábrázolt romos, szemetes vidékek, a környezetpusztító ipari létesítmények elemi művészi erővel reprezentálják régiónk emberi mentalitásának egyik legellenszenvesebb – és nyugtalanítóan maradandónak bizonyuló – vonását: a szűkösséggel társuló kelet-európai igénytelenséget. A szabadsághiánnyal összefüggő felelőtlenséget.
Természetesen, e novellák emberi/természeti univerzuma – minden fikcionalitás ellenére – felidézheti bennünk a erdélyi colour locale jellegzetes rekvizitumait: a fenyvesek borította, havas hegyek, meredek szurdokok, sebes folyású patakok képeit. Mindezeket olykor tovább erősítik az itteni hiedelemvilág motívumai (például az utalás a prikulicsokra, azaz a farkasemberekre). Ugyanakkor Bodor Ádám írásművészetének Erdély-képétől teljességgel idegen a köztudatot időről időre meghatározó giccses, melankolikus-nosztalgikus hagyományváltozat, mely a Királyhágón túli világot valamiféle sosemvolt idillnek, az eredendően romlatlan – az igazi – magyarság földjének képzeli.
Ezzel ellentétben a művekbeli Transylvania igazi multikulturális vidék, a szereplők között – már csak a nevük alapján is (például Vasilica, Ervant Mazakján, Sturm, Emerik vagy Nopritz) – megannyi etnikum képviselője előfordul, közösségeiket igazán érdekessé épp ez az eredendő sokszínűség teszi.
A történetek sem afféle „daliás időket” vagy hamvas ártatlanságú eseményeket tárnak elénk. Bennük leginkább gyarló, esendő, ügyeskedő, sok gonddal/bajjal küszködő, nélkülöző emberek bukkannak föl. Gyakran tévednek, nem ritkán vétkeznek. Mégis emlékezetesek, általában még szerethetők is.
A kritikai hagyomány méltán tartja a szerzőt novellairodalmunk kiemelkedő képviselőjének, a műfaj megújítójának. Monográfusa, a fiatalon elhunyt Pozsvai Györgyi részletesen szól arról, hogy az eddigi Bodor-életmű a rövid epika hányféle változatát rejti magában. Kötetünk, mely az 1968–2019 között született alkotásokból nyújt gazdag válogatást, szintén e sokszínűséget tükrözi. Akad benne olyan, melynek nincs se sztorija, se szereplője, pusztán narrátora van, aki egy különleges – „lencse alakú” – felhőcsoport megörökítése révén fejezi ki a háborítatlan, az ember által csak jelzésszerűen megzavart természet hatalmát (Behavazott lábnyomok). A regiszter másik végén lévő, hagyományosabb szerkezetű elbeszéléseknek van igazi – azaz elmesélhető – cselekménye, karakteres szereplőgárdája, a konfliktus pedig poentírozottan zárul (például Hekk, Leordina, Milu).
A Kikötő, este című novella poétikai érdekessége a szerzői mindentudás hagyományos attitűdjének (ön)ironikus-játékos elvetése. Menyhárt doktorhoz, a főszereplőhöz a kihalt, sötét rakparton váratlanul odalép két férfi, megragadják és bedobják a vízbe. „Bosszúságunkra” – mondja az elbeszélő – „a történet itt véget ér. Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra.” Poénná épp a klasszikus csattanó elmaradása válik, ez pedig egyben a megismerés korlátozottságát is sejteti. A műbeli fikció és a valóság kapcsolatát viszi ad abszurdum a Lipcsei főpályaudvar, melyben a két szereplőt Jumbicsák Vazulnak és Erna Pohlnak hívják, az előbbi a vonatablakból fényképezi a peron padján üldögélő utóbbit.
A karcolatszerű írás végkifejletében azonban a narrátor elbizonytalanít bennünket: „lehetséges, hogy Jumbicsák Vazul nem fogja őt Erna Pohlként emlegetni, mivel nem valószínű, hogy éppen Erna Pohlnak hívják, legalábbis nem visel a mellén egy ilyen feliratú névjegyet, amit aztán a falra kinagyítva betűzgetni lehessen. Mint ahogy Jumbicsák Vazult sem valószínű, hogy éppen Jumbicsák Vazulnak hívják.”
A kötetbeli írások sorrendjét a szerző alakította ki, így tudatos alkotói szándékra vall, hogy a válogatást a Kivégzés c. novella nyitja, s egy atomrobbanás felfoghatatlan kataklizmájáról szóló mű (Rebi) zárja, a szerkezet tehát a pusztító emberi erők szüntelen fenyegetésére, drámai eszkalációjára figyelmeztet. Ez akkor is roppant beszédes, ha tudjuk, Bodor írásművészete általában „tartózkodik az örök érvényű tanulságok levonásától” (Pozsvai Györgyi), bármiféle moralizáló didaxistól. Helyette bennünket késztet értelmező meditációra, ami ráadásként a szabadság élményét is megadhatja számunkra, mivel ez – a szerző szerint – leginkább a szuverén gondolkodásból fakadhat.
Infó: Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok. Magvető, 2026.
