2026-ot az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete a pásztorok és legelők nemzetközi évévé nyilvánította, ezért a Néprajzi Múzeum egész éves, tudományos és ismeretterjesztő programsorozattal kapcsolódik ehhez. A magyar pásztorélet, pásztorkultúra több évszázados hagyományairól Szabó Magdolna, a múzeum főmuzeológusa mesélt lapunknak.
Bár sokan romantikusnak találják a pásztorok világát, valójában ez egy nagyon kemény életforma volt. – A rideg szó nemcsak egy tartási módot jelentett, hanem ezeket az embereket is jellemezte. A szabad ég alatti élet nem nem kímélte a pásztorokat sem, kellett egyfajta alkalmazkodókészség úgy az állatok, mint az ember részéről, és ebben rejlett a különbség egy falusi paraszthoz képest, aki házban lakhatott. Ezért is ruházták fel különleges képességekkel a pásztorokat, mert nem voltak folyamatosan szem előtt, és a falubeliek nem tudták elképzelni, hogyan zajlik a mindennapi életük, az időjárásnak, természetnek való kitettségük. A két csoport kölcsönösen lenézte egymást, mivel gyökeresen más volt az életmódjuk. Aki nem ebbe született bele, az nem is nagyon volt képes beletanulni a szabad ég alatti életbe.
Jellemzően a pásztorok egymás közt házasodtak, hogy tudás a tudással adódjon össze, és ha nagy ritkán falubeli lányt választott egy pásztorlegény, nem biztos, hogy a lány bírta ezt az életet
– vázolta a főmuzeológus.
Szabó Magdolna kifejtette: az állattartó kultúrát többféle tartásmód jellemezte, ezek közül a félszilaj tartás tartotta magát a legtovább, felváltva a teljesen szilaj, más néven rideg tartást. A XIX. század utolsó harmadára már jellemző volt a félszilaj tartás, amikor az állatokat tavasztól őszig a legelőn tartották, de télen behajtották őket az istállókba. Emellett létezett a kezes tartás is, amikor az állatokat egész évben istállóban tartották, ez a falvakban volt jellemző, az igás és tejelő állatok esetében, amelyeket minden reggel kihajtottak a legelőre, és minden este visszaterelték őket az istállóba. Hogy az állatokat felügyelő pásztorok mennyire fontos szereplői voltak az akkori társadalomnak, jól jelzi, hogy állatfajoktól és tartási módtól függően minden csoportjuk külön elnevezést kapott. A félszilaj tartásnál a lovakat a csikós, a szarvasmarhákat a gulyás, a sertéseket a kanász, a juhokat a juhász terelte, míg a kezes tartásnál a szarvasmarhákra a csordás, a sertésekre a kondás vigyázott. Magyarország egyes tájegységein is eltérő súlya volt egy-egy állatfaj tartásának, a Dunántúlon a sertés dominált, az erdőkben makkoltatták az állatokat. Ezzel szemben az Alföldön – különösen a Hortobágyon – a vágómarha tartása kapott nagy hangsúlyt. Amikor itt létrejött az első nemzeti parkunk, még akkor is körülbelül 80 ezer hektár volt egybefüggő legelő, ahol vegyesen tartottak szarvasmarhát, lovat, sertést és juhot.
A pásztortársadalomban a „presztízs” sorrendje is nagyjából az elmondottak szerint alakult – részletezte a szakember –,
minél értékesebb állatra vigyázott a pásztor, annál magasabban helyezkedett el a rangsorban, annál jobb volt a megítélése,
hiszen ezek az állatok komoly vagyonelemet képviseltek, és minél értékesebb volt az állat, annál nagyobb volt a pásztor felelőssége és tisztje. Ráadásul a félszilaj tartásnál még nagyobb volt a felelősségük, hiszen a gazda gyakorlatilag tavasztól őszig egyáltalán nem látta az állatait, a pásztor felügyelte az egészségüket – ehhez pedig olyan különleges tudással rendelkeztek, aminek a gazda nem volt a birtokában. Ez a tudás nem elsajátítható iskolában, ezt úgy szerezték meg, hogy ebben nevelkedtek, beleszülettek, és nem is volt más elképzelésük a megélhetésről. Pásztor dinasztiákról beszélhetünk, generációról generációra szálltak az ismeretek, amelyek ráadásul csak az állatokkal való szoros együttélésben sajátíthatók el. Ennek a tudásnak része volt az is, hogy ismerni kellett a legelő növényzetét, mit szeret az adott jószág, mitől betegszik meg, és ha megbetegszik, hogyan gyógyítható. Gyógyítható-e helyben, vagy segítséget kell kérni. A pásztoroknak a természettel harmóniában kellett élniük, ismerték a vadállatok szokásait, az ellenük való védekezési módokat, hiszen az állatokat és magukat is meg kellett tudni védeniük.
A főmuzeológus szerint nagyon rétegzett munkamegosztás jellemezte ezt a szakmát. Kialakult egy rangsor az egy falkára vigyázó pásztorok között is, hiszen egy nagyobb létszámú állatcsoportra többen vigyáztak.
Lovakból, szarvasmarhákból gyakran 200-300 legelt egy csapatban, de a kisebb állatoknál több ezres létszám is előfordult.
A rangsor élén a számadó állt, ő tartotta a kapcsolatot a gazdával, ő számolt el a létszámmal a tavaszi ki- és az őszi behajtáskor, és ő fogadta meg a bojtárokat, akik a napi feladatokat végezték. A fejés volt az egyik legkeményebb munka, naponta kétszer el kellett végezni a szarvasmarháknál, juhoknál, de a tej feldolgozását is külön bojtár végezte. Érdekesség, hogy ebben a munkakörben nőket is foglalkoztattak. Ugyancsak kellett egy bojtár, aki arról gondoskodott, hogy a pásztorközösségnek legyen étele, beszerezte az alapanyagokat, és főzött a többieknek.
Szabó Magdolna kitért arra, hogy a pusztában élő pásztorok építményeit Herman Ottó írta le, ő enyhelyeknek nevezte ezeket. „Ha a pusztára gondolunk, szinte érezzük a bőrünkön, ahogy nyáron pirít a nap, sehol nincs árnyék, nem tud hová elvonulni az állat és az ember. Ezért olyan tanyákat építettek, amelyeket nagyon könnyű volt felállítani, majd szükség esetén máshol felépíteni. Ezek az enyhelyek jellemzően nádfonatokból készültek, de tájegységenként változott, hol milyen alapanyag állt rendelkezésre. Azt is Herman Ottónak köszönhetjük, hogy a millenniumi kiállításra a halászat mellé a pásztorkodás is bekerült mint ősi foglalkozás, és onnantól irányult rá nagyobb figyelem, olyannyira, hogy 1900-ban a párizsi világkiállításra is meghívták Herman Ottó pásztoréleti gyűjteményét. Ebben szerepeltek például a nagyon változatos terelőeszközök, a csikósnak, gulyásnak volt ostora, de a gulyás bottal is terelt. A XIX. század vége felé elkezdett elterjedni a korábbi racka helyett a kettős hasznú merinó juh, ami viszont sokkal érzékenyebb volt a betegségekre, ekkor alakult ki a juhászkampó, aminek a segítségével ki tudták emelni a nyájból a betegnek tűnő jószágot. A pásztorok magukkal hordták a készségeiket is. Nem volt még gyufa, a tűzgyújtáshoz is volt egy sajátos készségük, az acél, kova és tapló együttese, ami mindig ott lógott a bőrszíjakon. Természetesen mindig velük volt a bicskájuk, amivel nemcsak szalonnáztak, hanem ágakat is vágtak. Az eszközeikhez maguk gyűjtötték az alapanyagokat, mindazt igyekeztek hasznosítani, ami elérhető volt a természetben. Maguk faragták, díszítették a botjaikat, az ostornyelet, de az elhullott állatok majdnem minden részét is hasznosították – a szőrét, a csontját, a bőréből fonták az ostort, a szürkemarha szarvát elfűrészelte, főzéssel megpuhította, formára igazította, alul-felül befenekelte, és ebben tartotta a sót a tarisznyájában. A Néprajzi Múzeumnak több ezer darabos gyűjteménye van ilyen tárgyakból, a karikás ostoroktól kezdve a tükrösökön át a borotvatartókig, ivócsanakokig.”
Az 1949-es államosításkor eltűntek az uradalmi gazdaságok, és egészen más típusú gazdálkodás vette kezdetét. Bár a téeszekben is szükség volt pásztorokra, de ott már egészen más volt a felelősségi kör, lazult a fegyelem. Ennek ellenére a pásztorcsaládok továbbra is megmaradtak, és a jelenlegi pásztorok emlékezete is ezt a korszakot éri el, a korábban említetteket csak történelmi forrásokból ismerhetjük. Változtak az állatfajok, a gazdasági célok, szűkültek a legelők, hangsúlyosabbá vált a növénytermesztés.
Napjainkban a pásztorok már jellemzően a saját állataikra vigyáznak, vagy magángazdák kérik fel őket erre a munkára. Az viszont ma is jellemző, hogy a pásztor dinasztiák összetartanak. Nemcsak felülről szerveződő pásztorközösségek vannak, hanem önszerveződők is, például a hortobágyi vagy a bakonyi örökös pásztorok közössége, akik rendszeresen szerveznek találkozókat, ahol bemutatják a tudásukat a külvilág számára. De van, hogy csak egymás köt cserélnek tapasztalatokat, segítik egymást. Természetesen az eszközeik is modernebbé váltak, miközben azért a régi terelőeszközök is megmaradtak.
Gazdag programkínálat a múzeumban
Április 25-én Szent György-nap alkalmából – amely régiónkban a pásztorélet egyik legfontosabb hagyományos ünnepe, az állatok első kihajtásának napja – egész napos, felnőtteket, családokat és gyermekeket megszólító programnap idézi meg a kihajtás szokásrendjét, rítusait és közösségi jelentőségét a Néprajzi Múzeumban. A pásztorok éve június 20-án, a múzeumok éjszakája programjában, valamint az őszi események során is kiemelt szerepet kap: tematikus estek, filmvetítések, zenei programok, valamint gyűjteményi fókuszú bemutatók és „raktármerülések” kapcsolódnak majd a témához.
