A demokrata győzelem fényében elég szórakoztató hallgatni-olvasni a vesztes oldal reakcióit a választási eredményre. Amelyet, tegyük hozzá, korrekt módon elfogadtak. A radikális jobboldal érzelmi világképének egyik jellegzetes vonása az önsajnálat. Őket bántják. Akkor is, ha hatalmon vannak. Akkor is, ha ezt a hatalmat túlhajtják, kiterjesztik az egész országra, a teljes intézményrendszerre, minden területre. Akkor is, ha a politikai ellenzéket és társadalmi bázisát kibélyegzik a nemzetből mint külső ellenséges erők szolgálóit. Akkor is, amikor gyűlöletkampányt folytatnak, amelyben miniszterelnökük eltakarítandó poloskáknak minősíti ellenfeleit.
Mindegy, őket bántják. A poloskák. Mert egyre csak mászkálnak, szaporodnak, visszaszólnak, próbálnak ember alakot ölteni. Nem becsülik, hogy nem lettek eltaposva.
Nem értik, hogy ez mennyire demokratikus. Ők akarják eltaposni a hatalmasokat. A szent jobboldalt! Szervezkednek, kampányolnak, választást akarnak nyerni. Hát fellépni valami, valakik ellen, az demokratikus?
Majd jön az újabb sérelem. A radikális jobboldal 16 év uralom után elveszti a választást. És láss csodát: átadja a hatalmat. Hát nem megható? Csúnyán vádolták őket, hogy nem fogják, de ők most bizonyították, igaz demokraták. Ám a győzteseknek ez nem elég. Le akarják mondatni a köztársasági elnököt, szembe akarnak menni a korábbi túlhatalom struktúráival. Ez önkény, nem demokrácia!A sértődöttségnek ennél is megmosolyogtatóbb változata a hálátlanság felemlegetése. Utólag bírálja a volt kormányt, aki pénzt kapott főzőműsorokra. Fiatal zenészek rendszerbontó koncerten tombolnak, átkozódnak, a heréjüket mutogatják, pedig többen is elnyertek közülük állami támogatásokat. Mi bajuk a színházaknak? Működhettek, nem tiltották be őket, függetlenekből is számtalan van. Miért akartak kormányváltást pedagógusok? Hiszen jutott nekik béremelés.
Mintha csak egy patriarchális családfő ingerült panaszát hallanánk: ő gürizik, ő tart el mindenkit, erre a felesége megcsalja, felnövő gyereke pedig dacol vele. De hasonlókat vágtak a nagyurak a parasztok, pártvezetők a munkásosztály fejéhez, ha lázadoztak: Nélkülem éhen halnál, kirángattunk a nyomorból, lakást kaptál! Ez a hála?!
A hibákat kijavítani nem kell félnetek
Megjelenik persze az önkritika is. Valamit elrontottunk, végig kell gondolni, meg kell újulni. Ez a vonal mentalitásában egyelőre a Sztálin halála utáni olvadás időszakát idézi fel bennem. Akkor a párton belüli lökdösődés termelt ki egy új kurzust, amely a múlt kritikájával is igyekezett legitimálni magát. Megalkották a személyi kultusz és a dogmatizmus fogalmát. Ejnye-bejnye, kicsit félrecsúszott ez a dolog, túlságosan felmagasztaltuk a vezért, mereven kezeltünk téziseket. Meg kell újulni!
Az 1956-os XX. kongresszuson aztán már Sztálin alakjának is nekiment – a nagyrészt egykori kádereiből álló – szovjet vezetés. Ki kell javítani a hibákat! Meg kell újulni!Nagy kérdés, a Fidesz meddig tud elmenni ezen az úton. (A kommunista állampártok nem jutottak kellően messzire.) Egyáltalán, el fog-e indulni rajta? Az eddigi megnyilatkozásokból nem lehet még egyértelmű következtetéseket levonni. Talán elmondhatjuk, hogy körvonalazódni látszik egy „ortodox kemény mag” és egy „reformszárny”. De hagyjuk most már az analógiákat!
Orbán Viktor nem ül be a parlamentbe, inkább megpróbálja kint egyben tartani a FidesztA radikálisok elsősorban személycseréket tartanak szükségesnek, erkölcsösebb, pénzéhségtől mentes magatartást, de kitartanak a párt ideológiai alapvetései, a keresztény nemzetállam eszméje, védelme mellett. Ez aligha eredményezhet komolyabb nyitást a társadalom felé. Folytatni kívánja a küzdelmet a nemezetellenesnek tartott liberális és baloldali erők ellen. Jól érzékeltette ezt az álláspontot ATV-s megszólalásában Vidnyánszky Attila, aki kifejtette, hogy a mai liberálisok és általában a Fidesz ellenfelei azok utódai, akik 1965-ben felrobbantották az akkori Nemzeti Színházat. A műsorvezető felvetésére, „hol van az már?”, az volt a válasz, hogy ez a csoport nemezedékről nemzedékre adja át a stafétabotot, a nemzeti oldal ugyanazokkal áll szemben, mint 50-80 évvel ezelőtt.
Ha folytatódik ennek a nézetnek az artikulálása a Fidesz politikájában, az nem vezethet nemzeti megbékéléshez. Ősinek nevezhető megosztottságot akar ideológiai iránytűként életben tartani. Népiesekben és urbánusokban, sztálinista kommunistákban és nemzeti keresztényekben, idegenekben és hazafiakban gondolkozik, mély harci árkot ásva közéjük.
Mi és ti. Ha végsőkig vulgarizálom: keresztény magyarok és „zsidók”. Utóbbi pólust idézőjelbe teszem, mert ugyan a zsidó összeesküvés képzetére épül, de már nem konkrétan egy kisebbségre vonatkozik. Hanem általánosan a világot uralma alá hajtani kívánó, nemzetellenesnek minősített (kommunista, globalista stb.) erőkre.
Mindez életben tartja a múlt század kölcsönös „sérelmeit”, és a végtelenbe nyújtja a küzdelmet. Miközben nemzedékek nőnek fel, amelyeknek semmi felelősségük a tragédiákban, és ösztönösen túl akarnak lépni rajtuk.
Útkeresésben pörögve
A „megtisztulók” még nem alakítottak ki világos álláspontot. Elejtett kritikus mondatokból lehet csak következtetni arra, milyen irányba mozdulnának. Visszatérő gondolat, hogy a Fidesz elvesztette kapcsolatát a társadalommal, főleg a fiatalokkal, felmerül, hogy hiba volt gyűlöletkampányt folytatni, engedékenynek lenni a korrumpálódó vállalkozói réteggel. Egyelőre homályos azonban, milyen irányváltás következhet mindebből.
Egészében elmondható, hogy a kormánypárt nagyon nehéz politikai helyzetbe került. Elméletileg felmerülhet, hogy mozduljon a jobbközép felé. A Jobbiknál ezzel próbálkozott Vona Gábor – nem is sikertelenül. Csakhogy pont ezt a teret foglalta el a Tisza. Sőt, talán még szélesebbet, a balközéptől a jobbközépig. A további szélsőjobbos radikalizálódást pedig a Mi Hazánk gátolja. Első pillantásra tehát két lehetőség látszik. Maradni a jelenlegi pozícióban, ismét hatásosra erősítve a nemzetvédelem hangját, érték- és érvrendszerét, új országos mozgalmi hálózat kiépítésével. Csak hát megcsappantak hozzá az eszközök, a médiauralom, az állami források, a terepen pedig ott vannak a Tisza-szigetek.
Mindenesetre annyi ereje, szavazója még mindig van a pártnak, hogy el tudjon indulni erre az irányba, vagyis semerre. Aminek egy eredménye biztos lenne: hosszabb időre ellehetetlenítené a nemzeti megbékélést.
Folytatódna az éles, kíméletlen politikai tűzharc, amely akár még tovább is mélyíthet árkokat.A másik út egy mérsékeltebb nemzeti konzervativizmus felé mozdulás. Elindulni középre, vállalva egy kemény konkurenciaharcot a Tiszával, hitelesebb arculattal átcsábítani jobboldali szavazóit, és átpöccinteni a jelenlegi népfrontos kormánytábort a baloldalra. Ez kevésbé tartaná feszültségben az országot, a játszma pöröghetne a polgári demokrácia normális, kulturált parlamenti keretei között.
Ezzel együtt úgy gondolom, egy harmadik változat lenne igazán előnyös az ország számára. Ha a Fidesz szép lassan felőrlődne az útkeresésben. Ha az új kormánynak sikerül megszilárdulnia, alkotmányozó munkájával, fontos intézkedésekkel még szélesebb bizalmat szereznie, a Fidesz légüres térbe kerül. Egyszerűen feleslegessé válik. A helyzet alakulásában nyilván meghatározó lesz, a párt élén marad-e Orbán Viktor, s ha igen, milyen utat választ. Egyelőre mindkét kérdés nyitott. A leköszönő miniszterelnök nem adott világos fogódzókat egyértelmű következtetések levonására.
Orbáni tehertétel
Akárhogy lesz is, Orbán felelőssége meghatározó, a 16 év elég hosszú idő ahhoz, hogy azt mondhassuk, történelmi szinten. Súlyos vétkei vannak a magyar társadalommal szemben. Mindenekelőtt annak megosztásában. Ő ugyanolyan széles, szintén népfrontosnak nevezhető támogatást kapott 2010-ben, mint most Magyar Péter. Semmi akadálya nem volt, hogy egy joviális, rugalmas jobbközép cégér alatt egyesítse a nemzetet. Vágjunk bele együtt, gyerekek, csináljuk! Követte volna az egész ország, ki örömmel, ki elfogadóan. Akár negyedszázadra is biztosítva lett volna hatalma. Ám ő nem ezt az utat választotta. Nem választhatta. Mert ő nem egy Deák Ferenc vagy Angela Merkel. Nincs érzéke a konszolidációhoz, az igazi nemzeti politizáláshoz. 8-12 év után sem kapta el a fonalát. Számára nincs békeidő. Békeidőben sem. Ami azt jelzi, hogy nem egy tehetséges politikus. Kiváló a hatalom megszerzésében, ám annak birtokában már csak arra tud koncentrálni, hogy ne veszítse el. Ez nem érett politizálás, nem létező folyamatok kezelése, lendületet adó egyensúly kialakítása különböző érdekek között. Sokak számára persze sokáig előnyös (vagy legalább hitet erősítő, sérelemigazoló) volt, amit képviselt. De ők távolról sem jelentik az ország döntő többségét. Konfrontatív egyénisége miatt nem hiszem, hogy Orbán Viktor képes lenne igazi belső megújulásra, hozzájárulva, hogy a politikai erők támogatói, az ország polgárai ismét közeledjenek egymáshoz. Ennyi idő keménykedése után ez már nem is hatna hitelesen.
